Francia szakács, német orvos, angol rendőr: ki-ki a szakmájának a legjobbja. Egy német szakács sűrű mártással locsolja le a borjúbécsit. Rémálom.  A francia orvos németországi  menekült orvossal operáltatja meg a jól fizető beteget, mert randevúja volt, amikor anatómiából éppen a bélrendszert tanulták, és attól tart, hogy a beteg vakbele helyett véletlenül a végbelét vágja ki, a paciens meghal, oda a honorárium. Az angol szakács félig nyersen tálalja a marhapörköltet, mintha bifsztek lenne. Még gondolni sem jó ilyesmire. A francia szakács konyhájából ízesen, fűszeresen kerül ki a friss éticsiga, a német orvos műtőjét derűsen, kipihenten hagyja el a beteg: gyötrő fájdalmát mintha a szél fújta volna el. Az angol rendőr pedig – hát az világcsoda. Ha tört angolsággal megkérdezed tőle, hogy jutsz el a városszéli Ló sikátorba, a válaszát hallgatva angolul is megtanulsz. Ha őrizetbe vesz, mert megpróbáltad ellopni a királynő koronáját, olyan lágyan kattan a csuklódon a bilincs, hogy azt hiszed, dióolajjal kenegetnek, a rendőr pedig háromszor is elismétli, hogy biztosan megértsd: a kihallgatáson jogod van hallgatni.

Vívmányaink, 1998

A rendszerváltás eufóriájában, 1988-89-ben azt képzeltük, ha győz az ellenzék, a magyar rendőr is olyan lesz, mint az angol. A Szabad Demokraták Szövetsége Kék könyvében, a Rendszerváltás programjában a Belügyminisztériumról, a rendőrségről és a jogállamiságról című fejezetet – Hack Péter jogászi segítségével – én írtam. A programot az SZDSZ közgyűlése 1989. április 16-án fogadta el, de ez a fejezet már februárban készen volt. A fejezet ugyanis nem a program fejezetének készült (a Kék könyvben is elkülönült a programtól), hanem a Kádár-rendszert értékelő nyilvános vitasorozat egyik rendezvényének anyagaként.

Amikor készen volt, bejelentkeztem az MSZMP Jászai Mari téri központjába, és átadtam az illetékes elvtársnak, aki az állampárt Központi Bizottságának apparátusában belügyi kérdésekkel foglalkozott, és egyúttal meghívtam, hogy szólaljon fel a vitában. Ezt nem vállalta, de megígérte, hogy az iratot tanulmányozni fogja. Aztán visszahallottam, hogy iratunk a Pártközpontban nagy riadalmat keltett. Nem mert olyan merész volt, hanem mert egybevágott a Pártközpontban készülő, szigorúan titkos tervekkel. A Kék könyvben ez áll:

„A jelenlegi jogszabály értelmében a rendőrség elsődleges feladata az állam biztonságának a védelme – így az egész rendőrség politikai rendőrségként működtethető. Ezért az állambiztonsági szervezetet államtitkári vezetéssel működő külön főhatóságként el kell különíteni a rendőrségtől és a Belügyminisztériumtól. Ez az állambiztonsági igazgatóság kizárólag nyomozó hatóság, önálló karhatalommal nem rendelkezhet, őrizetbe vételre nincs joga.”

Ehhez nem kellett hazai államtitkokat megszerezni. Elég volt elolvasni egy ismeretterjesztő brossurát a brit MI5-ra vonatkozó szabályokról, hogy megtudjuk, a félelmes hírű elhárító szervezet nem rendelkezik karhatalommal, és senkit nem vehet őrizetbe. Sőt, elolvasni a brossúrát sem kellett. Szabó Miklós javasolta: követeljük, hogy állítsák vissza az ávót. Az ötlet persze mindenkit elképesztett. De a történész nyomban megmagyarázta: állítsák vissza az ávót, hogy látni lehessen, hogy ne bújhasson el a rendőrség mögé.

Az SZDSZ vitájában elhangzott kijelentés, hogy az állambiztonsági szervezet hatalmát korlátozni kell, a vita moderátorának felkért tévés személyiséget annyira megrémítette, hogy a vita szünetében meglépett a helyszínről, nehogy még a végén őt is ellenzékinek nézzék. A reformtervekről 1989. március 1-én a Belügyminisztériumban is rendeztek egy vitát. Ezen nemcsak az állambiztonsági szervezet és a Belügyminisztérium különválasztásáról esett szó. Verebélyi Imre, a minisztérium közigazgatási államtitkára a rendőrség decentralizálásáról beszélt, a helyi közbiztonságért felelős önkormányzati rendőrségről, sőt arról is, hogy meg kell szüntetni a belügyminiszternek azt a jogát, hogy közvetlenül irányítsa a rendőrséget; ez az elv a pártállami parlament utolsó ülésén változott jogszabállyá.

A választás után, amikor már lehetett tudni, hogy a Magyar Demokrata Fórum alakít kormányt, Verebélyi Imre meghívta a Belügyminisztériumba a parlamentbe került pártok képviselőit; az önkormányzati rendőrség kérdése egyelőre nincs napirenden – mondta az államtitkár –, de az nem is olyan sürgős, hiszen a demokratikusan megválasztott kormány jogállami módon fogja irányítani a rendőrséget.

Visszapillantva az előző évre, 1989 nyarán Horváth István belügyminiszter, mintha mi sem történt volna, értekezletre hívta az állambiztonsági szervezet vezetőit, és elmagyarázta nekik, hogy az új helyzetben, amikor már számos – ahogy akkor nevezték: alternatív – szervezet működött, az állambiztonsági szervezetnek az a dolga, hogy beépüljenek az új pártok vezetésébe, befolyásolják a politikai döntéseiket, és jelentsék, hogy a pártok milyen támogatást kapnak külföldről és kitől. A modell ismerős volt, így épültek be az úgynevezett kripto-kommunisták meg az államvédelmi szervezet ügynökei a nem-kommunista pártokba 1945-től kezdve.

A bomladozó MSZMP amúgy is azt képzelte, hogy újra játsszák a háború utáni koalíciós idők történelmét, feltámasztják, majd leszalámizzák a hajdani koalíciós pártokat. Csak azt nem vették tudomásul, hogy nincs már itt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, amelynek segítségével a megszálló szovjethatalom minden politikai döntést ellenőriz. Persze az efféle félrefogások előfordulnak a titkosszolgálatok történetében. Azt például pontosan tudták, hogy az ellenzék 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján megemlékezésre készül a Batthyány-mécsesnél, azt azonban se a KGB, se a CIA nem vette észre, hogy a szovjet birodalom két éven belül összeomlik.

Az állambiztonsági szervezet és a rendőrség különválasztását 1989 márciusától a Duna-gate ügy kirobbanásáig, aztán még további két hónapig halogatták. Ebbe belebukott a belügyminiszter, az MSZP a választáson súlyos vereséget szenvedett.

Ezt is lehetne folytatni, hiszen az állam- (nemzet-) biztonsági szolgálatok elválasztása a rendőrségtől és Belügyminisztériumtól a rendőrség történetében is fontos esemény volt, ebben is a Fidesz állította vissza a pártállam idején megszokott helyzetet, és a kormányzásra készülő jelenlegi ellenzéknek határozott és meghirdetett szándéka, hogy ismét elkülönítse a rendőrséget a nemzetbiztonsági szolgálatoktól. De a rendőrség jövője önmagában is elég nagy falat ahhoz, hogy egy cikknek kizárólagos témája legyen.

Egyébként is a nemzetbiztonsági szolgálatokról készült elgondolások már megfogalmazódtak, valószínű, hogy hamarosan a nyilvánosság is megismerheti őket, nincs sok értelme, hogy a magánálmodozásaimat publikáljam. A rendőrségre vonatkozó tervekről ellenben e cikk írásakor, azaz december 8-án semmit sem tudok, ezért az álmodozásnak semmi sem állja útját. De azért az álmodozás mégsem parttalan. Hogy milyen a rendőrség, arról 1956. november 4-e óta gyűjtögettem a tapasztalatokat, arról, hogy milyen legyen, a 80-as évek közepétől kezdve voltak elképzeléseim, 1990-től kezdve pedig ismertem a rendőrségre vonatkozó kormányzati döntéseket, jogszabálytervezeteket, részt vettem pártközi és parlamenti vitákban.

Ezek az ismeretek beépültek az álmodozásaimba is. Nem áll szándékomban, hogy a rendőrségi reformtervek történetét ismertessem – az hosszú és frusztráló elbeszélés volna. Csak a hajdani viták néhány kérdését szeretném felidézni. „Az őrület legtisztább formája, ha mindent a régiben hagyunk, és azt reméljük, hogy valami megváltozik” – mondta Albert Einstein.

Jaross Andor törvénye

„Jogállamban a rendőrök nem katonák, hanem magasan képzett állami tisztviselők” – olvassuk a fentebb idézett Kék könyvben (91. oldal).  A szöveg visszautal Bibó István gyakran idézett megfogalmazására. „A rendőrség egy szakigazgatási ág, amelynek eljárásmódjait – a demokratikusabb emberkezelés követelményétől eltekintve – nem a haladó szellemiség, hanem a jó szakigazgatás szükségletei és követelményei kell, hogy megszabják” – írta Bibó A magyar demokrácia válsága című, nagy vitát kiváltó cikkében, 1945-ben. A rendőr katonai vagy köztisztviselői jogállásával Bibó nem foglalkozott, feltehetőleg azért nem, mert számára 1945-ben kézenfekvő volt, hogy a rendőr – ellentétben a csendőrrel – nem katona.

Azt, hogy a Magyar Királyi Csendőrség katonailag szervezett alakulat az 1881. évi II. és III. törvénycikk mondta ki. Ezzel szemben a Budapest főváros rendőrségére vonatkozó 1881. évi XXI. törvénycikk 43. §-a értelmében „a fővárosi rendőrség bűnügyi, vagyoni és fegyelmi tekintetben ugyanazon törvények (…) intézkedései alatt áll, melyek a közigazgatási tisztviselőkre nézve érvényben vannak.” A törvénycikk 3. §-a szerint „működésében a fővárosi rendőrség szolgálatra kész pártatlan erélylyel és emberszerető kímélettel köteles eljárni”. Ez a szabály vonatkozott a városokban működő rendőrségre is.

A két háború között több alkalommal felvetődött, hogy a rendőrségnek is katonai szervezetté kellene átalakulnia, de Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ezeket a törekvéseket határozottan elutasította. Így a rendőrség csak 1944-ben, a német megszállás idején, a háborús bűnösként kivégzett Jaross Andor belügyminisztersége alatt vált katonai szervezetté. A háború végén a rendőrség az államvédelmi szervezettel együtt a kommunista párt irányítása alá került, és a szovjet típusú rendőrségekhez hasonlóan katonai fegyelem alatt állt.

Az 1990-es választás után az Antall-kormány első belügyminisztere, Horváth Balázs megpróbálta a rendőr-minisztériumként működő Belügyminisztériumot a 19. századi minta alapján valóban a belső ügyek minisztériumává alakítani, és első lépésként a minisztériumban dolgozó rendőröket minősítette át miniszteri utasítással civil köztisztviselővé. A Független Rendőrszakszervezet azonban, a minisztériumban dolgozó rendőrök érdekeinek védelmében a miniszteri utasítást az Alkotmánybíróság előtt támadta meg, az AB pedig kimondta, hogy a rendőrök jogállását csak törvény változtathatja meg.

Erre már nem került sor, Horváth Balázs helyére Antall Boross Pétert nevezte ki, akiről a miniszterelnök azt mondta pártja frakcióvezetőjének: Péter tőlünk kissé jobbra áll. Boross Péter, a férfias, katonás rendőrség híve, 1991. szeptember 19-ével helyreállított a minisztériumban dogozó rendőrök rendőri jogállását, tehát a gépírónők is visszakapták törzsőrmesteri rendfokozatukat, a tisztviselők maroklőfegyverüket. Az országos rendőrfőkapitány, tekintettel a rendőrség centralizált szervezetére, az ország valamennyi rendőrének az elöljárója, így az akkor frissen kinevezett országos főkapitánynak, Pintér Sándornak mintegy nyolcvan rendőrt kellett a minisztériumban működő Rendészeti Hivatalba vezényelnie, azzal feladattal, hogy ellenőrizzék az országos rendőr-főkapitány (Pintér Sándor) tevékenységét.

Miattad!

A Kék könyv sürgető igényként fogalmazta meg, hogy törvényt kell alkotni a rendőrségről, hiszen a pártállam idején csak egy kurta, általános felhatalmazást tartalmazó törvényerejű rendelet szólt a rendőrségről, a Szolgálati Szabályzat pedig nem volt nyilvános. 1991-ben több tervezet készült, de a törvényjavaslatot a kormány csak 1992. március 12-én fogadta el. Ekkor a javaslat megismerhetővé vált, de parlamenti benyújtására nem került sor. Én két részben, a Beszélő 1992. március 28-i és április 4-i számában írtam meg róla a véleményemet. Teltek-múltak a hónapok, a javaslatot mégsem tűzték az Országgyűlés napirendjére, egyre gyakrabban hangzott el azonban a vád, hogy az SZDSZ akadályozza a törvény parlamenti tárgyalását.

Egy alkalommal megkérdeztem a minisztert, akivel személyesen nem voltam rossz viszonyban, sőt utólag elmondhatom, az ironikus stílusát kifejezetten élveztem, hogy voltaképpen miért nem terjesztik a parlament elé a törvényjavaslatot, amely már másfél éve készen van. Miattad! – felelte Boross Péter. Válasza nyilvánvalóan a Beszélőben megjelent cikkemre utalt: azt gondolta, az az SZDSZ álláspontját fejezi ki, vagyis az ellenzék nem fogja megszavazni a törvényt, a kormánynak pedig nincs kétharmada. Leginkább az lepett meg, hogy Boross ennyire nincs tisztában azzal, hogy én már réges-régen nem vagyok abban a helyzetben az SZDSZ-ben, hogy megakadályozzam egy kétharmados törvény elfogadását, a Beszélőt pedig  a párton belül nem az SZDSZ szócsövének tekintik, hanem az ellenzék ellenzéke lapjának.

Amikor végre mégis megkezdődött a hatpárti tárgyalás a törvényjavaslatról, a liberális párt Wekler Ferencet delegálta a tárgyalásra, akinek sok hozzáfűzni valója nem volt a javaslathoz, engem pedig azért engedtek oda, mert a frakció több tagja, elsőként Béki Gabriella, tiltakozott a mellőzésem miatt. Hack Péter így is megfenyegetett, hogy ne sokat, akadékoskodjak, mert a végén a javaslat tényleg nem kapja meg a kétharmadot, és akkor az SZDSZ lesz a bűnbak, hogy nincs rendőrségi törvény. Így visszafogtam magam, de néhány kisebb módosítást azért sikerült elérnem. A javaslat szövege szerint csak a magánlakás lehallgatásához kell bírói engedély. Azzal érveltem, A. ügyvéd a lakásában rendezte be az irodáját, B. ügyvéd irodaházban bérelt helyiséget. A törvény szerint A. ügyvéd lehallgatásához bírói engedély kell, B. ügyvédet engedély nélkül is le lehet hallgatni. Ennek az abszurditása olyan nyilvánvaló volt, hogy a módosították a javaslatot.

Emlékezetem szerint két javaslatom volt, amelyeket Pintér tábornok országos főkapitány keményen visszautasított. Azt ajánlottam, ha polgárok panaszt tesznek rendőrök ellen, de a rendőri eljárás nem bűncselekmény, a panaszt egy bizottság vizsgálja ki, amely felerészben rendőrökből, felerészben pedig civilekből áll. Hogy képzelem, kérdezte Pintér Sándor a felháborodástól remegő hangon, hogy egy rendőri intézkedést civilek vizsgáljanak ki. A másik a rendszeres igazoltatásokhoz kapcsolódott. A rendőr egy-egy területre vagy akár az egész országra elrendelt ellenőrzés során az igazoltatott járművét, csomagját, ruházatát átvizsgálhatja. Úgy véltem, a személyes szabadság ilyen súlyos korlátozását erősebb indokokhoz kell kötni. A válasz ismét határozott visszautasítás volt.

Magyarországon évente másfél-kétmillió igazoltatást hajtottak végre, 2021-ben kétszer annyit, mint Angliában és Walesben, amelyeknek a népessége hatszorosa Magyarország lakosságának. Nálunk ugyanis az volt a felfogás, a rendőr szorgalma azon mérhető, hány igazoltatást hajt végre a szolgálata alatt. Ez a szám az utóbbi időben valamelyest csökkent, talán azért, mert kevesebb a rendőr. Ma megtörténhet, hogy egy méretes gépkocsi folyamatosan dudálva hajt át kilencvennel a Belvároson, mégsem állítja meg senki. Hiszen a rendőr nem tudhatja, nem egy NER-méltóságot tartóztat-e fel fontos közfeladata teljesítése közben.

Fegyveresek lovagrendje

A leghatározottabb lépést a rendvédelmi szervek militarizálása irányába az 1996. évi XLIII. törvény benyújtásával és elfogadásával tette meg nem is a konzervativ-jobboldali, hanem a szocialista-liberális kormány.

A törvény homogén tömbbé gyúrta a fegyveres rendvédelmi szerveket a nemzetbiztonsági szolgálattól a pénzügyőrségig, beleértve a rendvédelmi szervnek nem minősülő honvédséget, de a fegyvertelen tűzoltóságot is. A törvény címéből ki is maradt a rendvédelmi szó, a cím a fegyveres szerveket szólítja meg, beleértve a fegyvertelen tűzoltóságot is. Jogállása alapján egy tűzoltó felcserélhető egy tüzértiszttel, egy adóellenőr egy határőrrel, egy telefon-lehallgató egy börtön-pszichológussal. A törvény preambuluma szerint a hivatásos szolgálat különleges közszolgálati viszony, amely más közszolgálatoknál nagyobb áldozatvállalással jár, és ezért nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést érdemel: több táppénzt kap, jóval hamarabb mehet nyugdíjba. Viszont a szolgálatban az életét is kockáztatnia kell (ellentétben mondjuk a bányásszal), teljesítenie kell a jogellenes parancsot is, nem bírálhatja az elöljárók intézkedéseit, nem lehet párt tagja, nem terjeszthet a szolgálati rendet veszélyeztető sajtóterméket. Továbbá el kell tűrnie, hogy az állam nemcsak az ő, hanem családtagjai kifogástalan életvitelét is ellenőrzi. – Ügyvéd úr, én is jogász vagyok – mondta az egyik büntetés-végrehajtási intézet jogásza a Helsinki bizottság ügyvédjének. – De mi katonák vagyunk, nálunk a parancs az első, nem a jogszabály.

Öndicséret büdös, szokták mondani. Nem magamat dicsérem, Szikinger István dicsért meg Rendőrség a demokratikus jogállamban című könyvében (Sík Kiadó, 1998. 109. oldal). „Kőszeg Ferenc szembesítette a parlamentet néhány, az egykori programban is megfogalmazott alapigazsággal, többek között azzal, hogy jogállamban a rendőr nem katona (1996. február 20-i ülés). Felhívta a honatyák figyelmét arra is, hogy a javaslat szembehelyezkedik az alkotmánynak az alapjogok korlátozására vonatkozó tételével is, amikor a »fegyveresekre« egészen más mércét ír elő.”

Amit eddig írtam, voltaképpen csak hosszúra nyúlt bevezető, a jó rendőrségről álmodott álomhoz. Maga a tárgyalás jóval rövidebb lesz. De azért a hosszú bevezető talán mégsem volt fölösleges, mert felvillantott néhány problémát, amelyekkel a rendészet szakértői éppen  úgy tisztában voltak, mint a demokratikus jogállam szószólói, vagy az emberi jogok védelmezői. 2006-ban, amikor Gyurcsány Ferenc választást nyert, korábbi politikai pályafutása alapján úgy véltem, a miniszterelnök talán képes lesz arra, hogy keresztülvigyen reformokat, amelyek nélkül nem teremtődhet meg a korszerű, demokratikus Magyarország. Nagyon bíztam a Molnár Lajos kezdeményezte egészségügyi reformban, de reméltem, hogy a rendészet területén is létrejöhetnek reformok, amelyek 1989 „alkotmányos forradalmában” már kialakulni látszottak, aztán mégis fennakadtak az intézmények ellenállásán meg a hatalomra került konzervatív kormányzat fantáziátlan óvatosságán.

Rendvédelmi rendszerváltás címmel írtam egy cikket (Népszabadság, 2006. június 24.), de a cím után kérdőjelet tettem. Helyes döntés volt, az elképzelt reformokból nagyon kevés valósult meg. A 2006-os őszi események a reformoknak is útját állták, és – úgy tetszik, véglegesen – aláásták Gyurcsány politikai hitelét. Talán megmenekülhetett volna a hitelvesztés hosszú távú következményeitől, ha a tévé-ostrom másnapján meneszti Gergényi budapesti rendőrfőkapitányt, aki a rendőrszakmából (?) csak az erőszakosságot tanulta meg, és azt, hogy se a jogszabályokat, se a megállapodásokat nem kell tiszteletben tartani.

Amit meg kellene tenni

„A rendszerváltás idején, 1989-ben, három kérdésben egyetértés volt a még hatalmon lévő állampárt, az ellenzéki pártok és a Belügyminisztérium illetve a rendőrség vezetése között: az állambiztonsági szervezetet el kell különíteni a Belügyminisztériumtól és a rendőrségtől, meg kell szűntetni a rendőrök katonai jogállását, a helyi rendvédelmet pedig a helyi népképviselet, azaz az önkormányzatok irányítása alá kell helyezni” – írtam a hivatkozott cikkben.

Az állambiztonsági szervezet elkülönítése a rendőrségtől 1990-ben megtörtént, de a Fidesz ezt is visszacsinálta. Az 1960-as években Aczél György volt a művelődési miniszter első helyettese, de már akkor nagyobb hatalma volt, mint a főnökének, a pesti humor a miniszter első felettesének nevezte. Vajon Pintér Sándor nem érdemelné meg a miniszterelnök első felettese címet? Senki nincs a kormányban, akinek a pozíciója annyira szilárd lenne, akinek a hatalma annyi területre kiterjedne. Két év óta már a járványhelyzetről is rendőrök számolnak be, a halottak számánál fontosabb adat, hány embert bírságoltak meg a járvánnyal kapcsolatos előírások megsértése miatt.

Ha a Fidesz áprilisban elveszti a választást, Orbánnak mennie kell. De hogy Pintér, és amit fel- illetve kiépített, az is megy vele – abban nem vagyok teljesen biztos.

1989-ben még egyetértés volt abban is, hogy a helyi rendvédelmet a helyi népképviselet irányítása alá kell helyezni. Fentebb láttuk, hogy ez volt az első ellenzéki követelés, amely nem élte túl az ellenzék győzelmét: az önkormányzati rendőrség nyomban az 1990-es választás után lekerült a napirendről. Annyi azonban az önkormányzati törvényben megmaradt belőle, hogy a közbiztonsággal kapcsolatos helyi feladatok ellátásáért az önkormányzatok felelősek. De vajon hogyan láthatják el a helyi feladatokat, ha semmiféle jogkörük nincs hozzá?

Az élet azonban megteremti, amire szüksége van. Létrejött a közterület-felügyelet, a polgárőrség. Országos létszámuk meghaladja a rendőrségét, és ha működésük nem is volt súrlódásmentes, létezésük jogosultságát nemigen vonják kétségbe. Ha az érintettek panaszt emelnek eljárásuk ellen, azt a Független Rendészeti Panasztestületnek (lásd alább) kell kivizsgálni, akár a rendőrök elleni panaszokat.

A rendőrök nem katonák, nem voltak azok 1944 előtt sem, nem azok az Egyesült Államokban, Angliában. Nem katonák Németországban sem; bár a Szövetségi Köztársaságban vagy Ausztriában katonai rendfokozatot viselnek, a sajtó az intézkedő rendőrt Beamternek, tisztviselőnek nevezi. Ennek ellenére a rendőrség civilesítésére tett kísérletek Magyarországon 1992-vel megszűntek, és nem lenne könnyű feleleveníteni őket.

Hangzatos rendfokozatuk ellenére a rendőrök kevesebbet keresnek, mint a hasonló képzettségű civil munkavállalók, a korkedvezménnyel járó szolgálati nyugdíj megszűnt. A diktatúrák általában jól megfizetik a rendszert védelmező gárdákat. De az átlag rendőrt nem fizetik meg úgy, hogy eltűrje, az állam a családtagjai „kifogástalan életvitelét” is ellenőrizheti. S nemcsak a büntetés-végrehajtás jogásza, de a rendvédelmi szervek állományának egyetemi végzettséggel nem rendelkező tagja is pontosan tudja, mikor jogellenes a parancs, amelyet katonaként teljesítenie kell. Ha a rendvédelmi szervek tagja civil, az utasítást akkor is végre kell hajtania. Ha nem teszi, fegyelmi eljárás indulhat ellene, végső soron elvesztheti az állását. A katonára ellenben a parancsteljesítés megtagadásáért büntetőeljárás és börtön vár.

De elsősorban nem is ezért kell megszüntetni a fegyveres testületek tagjainak katonai jogállását, hanem azért mert a katonai státusz elkülöníti a fegyvereseket a társadalom többségétől. A háború előtti Magyarország társadalmi kódexe szerint egy katonatiszt a rendőrtisztet nem tekintette magával egyenrangúnak, hiszen a rendőrtiszt nem volt katona. A katonai jogállás eltávolít attól az eszménytől, hogy a rendőr, a pénzügyőr egyenruhás polgár.

Megfontolandó, hogy francia, olasz mintára a rendőrség karhatalmi feladatokat ellátó részlegei, így a készenléti rendőrség megőrizhesse katonai jogállását. A Terrorelhárító Központ ellenben Orbán Viktor magánhadseregeként jött létre. Szervezeti különállását azért is meg kell szüntetni, mert a jogszabály olyan titkosszolgálati tevékenységekre hatalmazza fel, amelyek a nemzetbiztonsági szolgálatok illetékességi körébe tartoznak; a TEK állományának tagjai általános rendőri feladatokat ellátó rendőrként dolgoznak tovább. Ehhez nincs szükség kétharmados törvényre: egy rendőri egységet az országos főkapitány a saját hatáskörében megszüntethet.

1989-90 táján, azaz a rendszerváltás éveiben, kis megingás után visszaállt a régi rend: annak a három bűncselekménynek az ügyében, amelyeket csak rendőrök követhetnek el (kényszervallatás, bántalmazás hivatalos eljárásban, jogellenes fogvatartás) az esetek több mint hetven százalékában megszüntették az eljárást. A nyomozó ügyészek szívesen érveltek azzal, hogy a „cigányok”, akik azt állítják, hogy bántalmazták őket a rendőrök, maguk okozták a sérüléseiket, hogy a rendőröket vádolhassák. A Magyar Helsinki Bizottság újra meg újra találkozott esetekkel: a nyomozó hatóságok tették lehetetlenné a bántalmazás vádjának bizonyítását. Persze mindig akadtak kedélyes rendőrök, akik eldicsekedtek vele, hogy náluk nincs bántalmazás: amikor lekísérik az őrizetest a fogdába, megbotlik a lépcsőn, beveri a fejét a falba, aztán bizonyítsa valaki, hogy bántalmazástól keletkeztek a sérülései. Egy interpellációra válaszolva Boross Péter kijelentette: rendőr nem fog rendőr ellen tanúskodni, ez ellentmondana a bajtársiasság követelményének.

Persze korrupciós ügyekben Boross Péter is azt várta a rendőröktől, hogy tanúként igazat mondjanak akkor is, ha rendőr a gyanúsított. De a korrupcióval a rendőr méltatlanná vált a rendőri jogállásra. A kényszervallatás ellenben nem bűncselekmény, legfeljebb a szenvedélyes igazságkeresés túlzó megnyilvánulása.

Amikor az Amnesty International az 1990-es választások után első alkalommal készített jelentést a magyar hatóságok által elkövetett jogsértésekről, az emberi jogi bizottság kormánypárti tagjai kivonultak az ülésteremből. Magyarellenes rágalmakat nem hallgatunk meg, kiabálták vissza a folyosóról.  Ez a helyzet a 2006-os atrocitások nyomán változott meg, amikor a rendőrök jobboldali tüntetőket is megvertek. A jobboldal ekkor is a „gyurcsányista” rendőrség jogsértéseiről beszélt, holott a rendőrség személyi állományát Gyurcsány miniszterelnöksége a legkevésbé sem változtatta meg.

Egyszerre népszerűvé vált a Független Rendészeti Panasztestület felállítása, hiába tiltakozott ellene Boross Péter. Jogköre sokkal szűkebb volt, mint brit mintájáé, de azért létezett és működött. A múlt idő indokolt: Orbán kormánya 2020. február 27-ével megszűntette.

Márki-Zay Péter kormányának az első intézkedései között kellene helyreállítani a panasztestületet, méghozzá a korábbinál szélesebb jogkörrel: felhatalmazással arra, hogy idézzen és meghallgasson rendőröket. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik: általánossá kell tenni, hogy a rendőri kihallgatásokról kép- és hangfelvételek készüljenek, a kirendelt védőket pedig ne a rendőrség jelölje ki, hanem vagy az Igazságügyi Minisztérium illetékes szerve, vagy az ügyvédi kamara.

Végül ott van a rendőrség decentralizálásának a kérdése. Valószínűleg indokolt különválasztani a rendőrség három működési ágazatát: a bűnügyi ágazatot, a közbiztonság fenntartásáért felelős ágazatot és az igazgatásrendészetet. Az utóbbi jórészt már ma sem rendőri feladat: a személyi igazolványokat, lakcímkártyákat, sőt az úti okmányokat a kormányhivatalokban állítják ki. A közbiztonság fenntartása nagyrészt helyi feladat, a helyi rendőrség irányításának kérdése pedig a közigazgatás jövőjével függ össze: fennmarad-e a megyerendszer, vagy átadja a helyét az Erdei Ferenc, Bibó István által elgondolt „város és vidéke” jellegű igazgatási körzeteknek. Központi szerveződésre első sorban a súlyos bűncselekményekkel, a bűnszervezetekkel, a terrorizmussal foglalkozó bűnügyi rendőrségnél van szükség.

A belügyminisztert a miniszterelnök jelöli ki, hiszen a parlamenti demokráciákban a miniszterelnöknek van kormánya, és nem a kormánynak miniszterelnöke. A belügyminiszter-jelöltet a parlamenti bizottság meghallgatja, véleményt mondhat róla, de a döntés joga a miniszterelnöké. A belügyminiszternek pedig igenis van irányítási joga, ahogy az egészségügyi miniszternek is van. Nem olyan módon, hogy megmondja, hogy kell egy beteget megoperálni, hanem úgy, hogy a helyi önkormányzattal egyeztetve megmondja, hol kell új kórházat létesíteni, esetleg egy régit bezárni.

Végül a rendőr párttagságának tilalma idejétmúlt szabály. A rendőr, mint minden állampolgár, szavazhat. Ha pedig szavazhat, arra is van joga, hogy megismerje a pártokat, támogassa azt a pártot, amellyel egyetért. Amire nincs joga, az az, hogy munkája során kedvezzen a pártjának, vagy szigorúbban lépjen fel az ellenszenves párt tagjával szemben. De persze ahhoz sincs joga, hogy gyorshajtásért megbüntesse a református autóst, és elengedje a katolikust. Az életben biztos előfordul ilyesmi, mégse jut eszébe senkinek, hogy megtiltsa a rendőrnek, hogy valamely felekezethez tartozzon.

Ahogy végignézem az álomjavaslataim listáját, rá kell jönnöm, hogy nem is kell olyan sok szabályt megváltoztatni. Amin változtatni kell, az a szemlélet. Persze azt a legnehezebb megváltoztatni. Nehéz, de ha a politika tisztességes, akkor a szemlélet is megváltozik.

Kőszeg Ferenc

Címlapfotó: Budapest, 2010. június 27. Orbán Viktor miniszterelnök (j) és Pintér Sándor belügyminiszter (k) beszélget Bencze József rendőr altábornagy, országos rendőrfőkapitány (b) mellett a Rendőrtiszti Főiskola tisztavató ünnepségén a Budavári Kapisztrán téren. MTI Fotó: Illyés Tibor