könyvajánló

Miért zárta karanténba Kardos György ezredes Fekete Éva könyvét?

Szokatlan dolog, hogy az atlatszo.hu vendégblogján könyvkritika jelenik meg. Még inkább szokatlan, hogy a könyv néhány hete került ki a nyomdából, de szerzője negyvenhét éve írta. Végül pedig az is szokatlan, hogy a recenziót a szerző hozzátartozója írta. Az 1997-ben rákban elhunyt Fekete Éva a feleségem volt, a ma már persze felnőtt három gyermekünk édesanyja.

Fekete Éva: Lukács György. Késleltetett életrajz – Kalligram, 2021

1967-ben, Lukácsot a Kádár-Aczél féle egységpolitika (Aki nincs ellenünk, az velünk van) jegyében visszavették (korabeli kifejezéssel: visszazárták) az MSZMP-be, majd a békesség jeleként néhány lukácsista könyvkiadói állást kapott, megkezdődött Lukács életművének a kiadása. A kiadás feladatát a Gondolat könyvkiadótól a Magvető vette át, amelynek vezetője, Aczél régi elv- majd rabtársa, Kardos György ezredes volt.

Lukács és a pártvezetés békekötése nem ígérkezett tartósnak.  1968 augusztusában a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Csehszlovákiát, és eltávolították a párt éléről az „emberarcú szocializmus” vezéralakját, Dubceket. Ezt Magyarországon még a hithű párttagok is kínosnak érezték, annál is inkább, mert Ceausescu Romániája kimaradt az internacionalista segítségnyújtásból. „Kádár mindent megtett, hogy ne kerüljön sor fegyveres beavatkozásra”, vigasztalták magukat a Magyar Szocialista Munkáspárt konfliktuskerülő tagjai, mindennek az oka Dubcek makacssága, különben is a Magyar Néphadsereg a lehető legkisebb kontingenssel vett részt a megszállásban.

A baloldal végtelen ostobaságánál csak a jobboldal ostobasága volt végtelenebb. Azoké, akik ujjongtak, hogy na, most visszaadtuk a kölcsönt Trianonért. 1968. augusztus 21-én minden eldőlt, ezután nem volt olyan sürgős az intézmények átállítása, a 68-as kultúra elfojtása. A Csehszlovák Nagykövetség Szegfű utcai előadótermében meg néhány budapesti moziban még 1970-ben, 1971-ben is vetítették a cseh új hullám filmjeit.

A jugoszláviai ellenzéki Praxis kör Korculai konferenciáján a jelenlévő magyar résztvevők – Heller Ágnes,  Márkus György, Márkus Mária, Sós Vilmos, Tordai Zádor – együttesen tiltakoztak a megszállás ellen; a büntetés csak négy évvel később, 1973-ban követte a lázadást. „…csak a munkásdemokrácia megvalósulásával párosuló, következetesen végrehajtott gazdasági reform teremtheti meg a munka új becsületét, az emberi méltóság bázisát” – írhatta még Fekete Éva a prágai 68 szellemében Gábor Pál Tiltott terület című filmjéről a Kritika folyóirat 1970 januári számában;  a lap irányítását a korábbi szerkesztőktől (Almási Miklós, Diószegi András, Weber Antal) csak 1972-ben vette át Pándi Pál.

Fekete Éva 1970. augusztus 1-én lett a Magvető szerkesztője, Fehér Ferenc ajánlására. Nyilvánvaló volt, hogy a mézeshetek addig tartanak, amíg Lukács él.  A filozófus 1971. június 4-én halt meg, Kardos gyors egymásutánban kirugdosta cégétől a Lukáccsal való barátkozás periódusában felvett szerkesztőket: Kenedi Jánost, Könczöl Csabát, Radnóti Sándort, csak a nők – Fekete Éva, Zsámboki Mária – maradhattak meg, a nőket az ezredes, bár fontos volt számára, hogy csodálják, amúgy sem vette emberszámba.

A szerkesztők kigyomlálását egy politikától független körülmény is lassította. A Deutsche Bank heidelbergi fiókjának tisztviselője elolvasta Fritz J. Raddatz könyvét Lukács Györgyről: ebből tudta meg, hogy a nemrég elhunyt kommunista filozófus – azaz dr. Georg von Lukács – az 1910-es években megszakításokkal Heidelbergben élt, és így valószínűleg azonos lehet azzal az úrral, aki egykor széfet bérelt a bankban. Hamarosan kiderült, hogy a széf bérlője valóban azonos a filozófussal. A széfben talált bőrönd, amelyet Lukács véletlenül egy világtörténelmi napon, 1917. november 7-én helyezett el a bankban, először Londonba került a filozófus ott élő húgához, majd a hagyatékról rendelkező végrendelet értelmében Lukács második felesége, Borstieber Gertrúd gyermekeihez.

A bőrönd 1973 tavaszán érkezett meg Budapestre, Jánossy Ferenc közgazdász lakására. Valószínűleg az ő kívánsága volt, hogy a bőrönd tartalmát, elsőként a „két Éva”, Fekete Éva és Karádi Éva nézze át. Karádi Éva emlékezése szerint a Jánossy család nem volt Budapesten, Fekete Éva a Jánossy Ferenctől kapott kulccsal nyitotta ki az ajtót. Bár a bőrönd tartalmáról legendák keringtek, az anyag gazdagsága mindkettőjüket megdöbbentette. Fennmaradt Lukács egész ifjúkori levelezése, mintegy másfél ezer levél a fiatal Lukács szerelmétől, Seidler Irmától, a fiatalon elhunyt baráttól, Popper Leótól, Fülep Lajostól, Lesznai Annától, a korszak német szellemi életének számos kiválóságától (Max Weber, Marianne Weber, Paul Ernst, Emil Lask, Ernst Bloch, Martin Buber), továbbá mintegy félezer levélmásolat, fogalmazvány Lukácstól.

A leveleken kívül volt a bőröndben számos tanulmány-vázlat, befejezetlen írás. A legfontosabb „lelet” a Heidelbergi művészetfilozófia és esztétika teljes kézirata volt. Bence György véleménye szerint ez a fiatal korban írt esztétika Lukács főműve. Kardos György úgy rendelkezett, hogy a Lukács György összes művei sorozat következő köteteként ez a mű jelenjék meg, együtt A regény elmélete című művel. A Heidelbergi esztétika német kiadásához a kéziratot a „lukácsista” Márkus György rendezte sajtó alá, a Tandori Dezső fordítását az ugyancsak „lukácsista” Fodor Géza a sajtó alá rendezett szöveg alapján jelentős mértékben átdolgozta.

Fekete Éva mint a könyv kiadói szerkesztője feljegyzésben kérte az igazgatót, hogy Márkus György és Fodor Géza neve szerepeljen a könyvön.  Lukács és a hatalom nászi pillanata azonban elmúlt, a lukácsista megnevezés olyanná kezdett válni, mint korábban a trockista volt: Márkus György neve a köteten egyáltalán nem olvasható, Fodor Gézáé pedig csak a fordítás ellenőrzőjeként, a szöveg gondozójaként szerepel, társfordítóként nem.

Mindazonáltal Kardos megbízta a „két Évát”, Lukács 1902-1917 közötti levelezésének válogatásával, sajtó alá rendezésével; a német nyelvű levelek fordításában Borsos Miklósné is részt vett. A levelezéskötet 1975-ben jelent meg. A másik esedékes kötet ellenben, Lukács György életrajza, amelynek megírásával Kardos nagyvonalúan Fekete Évát bízta meg, csak negyvenhét év késéssel, 2021 júniusában.

Fekete Éva nem tartozott a Lukács-tanítványok szűkebb köréhez. Egyetemista korában hallgatója volt a Lukács köréhez tartozó Márkus György szemináriumának, amely addig szokatlan módon foglalkozott Marx életművével, és szorgalmasan olvasta, jegyzetelte Lukács György műveit. Első és valószínűleg egyetlen személyes találkozására a filozófussal 1970 nyarán került sor, a történetet Éva sok évvel később írta le.

„Tizenhat évvel ezelőtt történt, pontosan egy évvel a filozófus halála előtt. Piri néni nyitott ajtót, és kérdezés nélkül bevezetett a mester szobájába, ahogy a rendszerint délelőtt 11-re érkező egyetemista látogatókat szokta. Izgatottan léptem a szobába, görnyedt háttal, igyekeztem kisebbnek látszani az apró termetű lángelme társaságában. Lukács nem sokat törődött langaléta zavarommal, szivarra gyújtott, s míg én lassan kortyolgattam a kávét – ő beszélt. Még hónapok telnek el addig, hogy orvosától megtudja a halálos ítéletet (tüdőrák),  – elvileg még végtelen az idő, ő mégis végrendelkezett – mint utolsó éveiben annyiszor, oly sok embernek. / Mit mondott nekem azon a napfényes júniusi délelőttön? Először is mindig visszatért egy gondolatra: a fiatalságnak ismernie kell a helyes utat, a fiataloknak tudniuk kell az igazságot. Nem szabad tévelyegni, nem szabad közönyösnek lenni, gyávának és lustának. Ha százszor meggyalázták, bemocskolták, szavakkal és tettekkel meghazudtolták, akkor is igaz. S ami igaz, az él, élhet, fiatal agyakban és szívekben erőre kaphat. A marxizmus – természetesen a marxizmus volt az az eszme, amit az agg filozófus lelkes örömmel hagyományozott ránk, fiatalokra.”

E találkozás előtt 14 évvel az akkori fiataloknak ugyanezt mondta: „Ha a XX. kongresszus utáni helyzetet nézzük, akkor elvontan az a helyzet… / Lenyűgöző.” A leírásban nem nehéz észrevenni az őszinte tisztelet és az irónia vegyülékét. A halálra készülő gondolkodó, miután több mint hatvan éven át „pajzzsal és dárdával” vett részt a világ szellemi harcaiban, mint egy mantrát ismételgeti a fiatal korában megtalált igazságot: marxizmus, marxizmus.

Ady Új versek című kötetének megjelenése 1906-ban földrengésszerű hatást gyakorolt a korabeli magyar irodalomra. Lukács György A Holnap antológia megjelenése alkalmából, a Huszadik Század 1908 novemberi számában írt először Adyról. Kritikájának a jelentősége nem abban van, hogy felismerte Ady kivételes jelentőségét – ezt sokan megtették. Hanem inkább abban, hogy leírta „a közismert, agyonunt, »magyaros« ideológiák váratlanul félelmes, rettentő mélységekkel teli, vad erőtől duzzadó jelentőséget kaptak”. És a következő, egy évvel később írt Ady-kritikában (Huszadik Század, 1909. október) még nagyobb hangsúllyal: „Mert hiába minden, Ady mégis a magyar versek Adyja elsősorban, a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája. Sírnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. (…) Forradalom kellene, de még a megkísérlésének távoli lehetőségeit sem lehet remélni.” Majd alább: „Adynak minden verse vallásos vers. (…) Mitológia lesz az egész életből Ady verseiben. Egy egészen új magyar mitológia jött létre már a magyar versekben is.”

Első Ady-cikkét Lukács a Nyugatnak szánta, Ignotus támogatta a közlését, erre azonban a másik szerkesztő, a kérlelhetetlen Osvát ellenállása miatt nem került sor. „Ady-cikkem visszautasítását pedig kizárólag lelkesedésem indoklása – mind annak politikai alapja, mind Ady egyedülálló jelentőségének, annak felismerése, hogy nem »primus inter pares« – idézte elő Osvátnál”. Időskori visszapillantásaiban (Előszó a Magyar irodalom – magyar kultúra című kötethez, 1971; Életrajz magnószalagon, Eörsi István és Vezér Erzsébet interjúsorozata Lukács Györggyel), amelyekből Fekete Éva sokat idéz, amelyek elválasztották a Nyugattól és a Huszadik Századtól.

Pedig akadnak jócskán egyezések is. A Holnapról írt bírálatában Lukács Adyn kívül két költő jelentőségét méltatja: Babitsét és Balázs Béláét. Osvát a Kemény Simon kritikájához, szokatlan módon? szerkesztői megjegyzést fűz: „A Babits Mihály nagy tehetsége csodálatos jeleinek felmutatása oly érdeme A Holnapnak, amely említetlenül nem hagyható”. Lukács pedig ezt írja: „Babits Mihály ritmusában megszólal valami, amit nálunk még nem lehetett hallani; valami vad gazdagság, a látások izzó részegsége és az érzések mélységes, komplikált és mégis töretlen primitivitása”.

Ebből két nagyszerű irodalomértő barátsága is kialakulhatott volna. De nem így történt, Lukács és Osvát nem került közelebb egymáshoz. A sértődöttség Jászival szemben is megmaradt Lukácsban. Jászi következő Ady-cikke lerövidítését kérte Lukácstól, Lukács ebben „rejtett indokokat” vélt felfedezni. Holott Jászi Adyt is tájékoztatta Lukács készülő cikkéről, „Az Ön új verseskötetéről Lukács György fog írni. (Az Illés szekerén, K. F.) Úgy érzem, hogy a tömérdek kritika közepette, mely az Ön költészetét kíséri, épp a legfontosabb és legtörténelmibb szempontok még mindig észrevétlenül maradtak. Talán Lukács  megsejt egyet s mást abból, amit Hatvany nem látott meg.” A Lukácshoz írt levelében pedig eloszlatni igyekszik Lukács gyanakvását: a terjedelmes írás végül két részletben jelent meg, a folyóirat 1909 októberi és novemberi számában.  Fekete Éva a liberális tolerancia példáját látja Jászi levelében. „Lukács tevékenysége, még ha külön úton jár is a folyóirat irányításához képest, nélkülözhetetlen és fontos számukra, s nemcsak mert tendenciájában közel áll irányukhoz, hanem mert színvonalas  különvélemény Lukács intoleranciája ezzel a liberalizmussal szemben, a visszája annak a teljes elismerésnek, amellyel Ady radikalizmusát fogadja.”

A legélesebb elvi harcot a fiatal Lukács a Nyugat főszerkesztője, Ignotus ellenében folytatja, annak ellenére, hogy tudja, a Nyugatnál Ignotus a legfőbb támogatója. „Ignotus – érdekes módon – mindig ragaszkodott hozzám, és én csak azért tudtam állandóan írni a Nyugat-ba, mert ő megvédett engem Osváttal szemben.  Ignotus nélkül nem hiszem, hogy a Nyugat-ban megjelentem volna, és csak annyira is szerepeltem volna, amennyire szerepeltem.”

Az Ignotus-ellenesség egyik oka az lehetett, hogy Lukács, nem alaptalanul, lekicsinylőnek érezte Ignotus közönyét a mondanivalója iránt. „Nézze, fiam, – idézi fel hatvan évvel korábbi beszélgetésüket Lukács egy 1967-ben készült interjúban – magát tehetségesnek tartom, mondok magának valamit, amit egész életre megjegyezhet magának. A maga cikke rendkívül okos, rendkívül szellemes, és mint látja, le is fogjuk hozni. (valószínűleg Lukács Novalis-esszéjéről van szó, amely a Nyugat 1908. évi 6. számában jelent meg), de jegyezze meg magának, hogy mindannak, amit maga írt, az ellenkezőjét éppúgy meg lehetett volna írni.” (Lukács György levelezése, 1902-1917. Magvető Kiadó, 1981. Bevezető, írta Fekete Éva és Karádi Éva, 18. oldal.)

Ennél súlyosabb az a gyakran elismételt vád, hogy Ignotus csak helyet akart az új irodalomnak a hagyományos, konzervatív irodalom mellett. Az első ellenvetés, amely a kései olvasóban felvetődik: Hát mi akart volna? Hogy Ady jelentkezése után Szabolcska Mihály ne írjon többé verset? Hogy fordított szereposztással következzék be, amit Karinthy a Szabolcska paródiájában  leír: „Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még.”

A Lukács értelmezte ignotusi program ellenében Lukács Adynak, „a forradalom nélküli forradalmárok költőjének”, mindenfajta liberalizmust elutasító szigorúságát idealizálta. „…de álláspontjának szellemi magasrendűsége – írja Fekete Éva – sem leplezheti,  hogy a radikalizmus másik oldala, a túlemelkedés a kompromisszumok, a reálpolitika világán egy »csak álmokban létező forradalom«  metafizikai realitásába, egyúttal szinte tudatosan vállalt érzéketlenség a reális problémák iránt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Magyarországon a reálpolitikus progresszió, a radikális reformpolitika is irreálisnak bizonyult, s éppen ennek a csődje tette lehetővé Lukács György számára 1919-ben,  hogy az eddigi metafizikai realitású fordulatot a valóságos fordulattal azonosítsa. ” (65. oldal.)

A 20. század elején kialakított véleményéhez Lukács még idős korában is ragaszkodott. Nem látta be, hogy Ady minden kivételessége ellenére se lehetett volna Ady, ha nincs a Nyugat, ha nincs Ignotus, nincs Osvát, Hatvany. Ahogy Jászi nélkül, a magyarországi nemzetiségi politikát bíráló polgári radikális álláspont nélkül, Ady aligha írta volna le, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”.

Az életrajzban Fekete Éva fejezetről fejezetre megmutatja, hogy érvényesül az utak elválását, a vagy-vagy jellegű döntéseket abszolutizáló álláspont. Így van ez már az 1910-es évek esszéiben, mindenekelőtt a Kierkegaard-esszében, amelyben választ próbál adni arra, hogy miért kellett szakítania ifjúsága nagy szerelmével, Seifler Irmával. Mert Kierkegaard is felbontotta az eljegyzését Regine Olsennel. Mert „Regine tönkrement volna, ha együtt maradnak. Mert az ő rettenetes szomorúságának sötét hallgatását soha nem törte volna meg a Regine könnyű kacagása”.  Mert „a Kierkegaard heroizmusa ez volt: formát teremteni akarni az életből. Becsületessége: válaszutakat látni, és végigmenni a választott úton”. Tudjuk: Seidler Irma öngyilkos lett, Lukács pedig tovább élt, új és új válaszutakat keresve. „…egymástól messze távolban – írja Fekete Éva – de mégis ugyanazzal a csillogással ragyog fel a sorsát a realitás ellenében megköltő Kierkegaard, és a proletariátus messianisztikus küldetésébe vetett hitet önnön kétségei ellenében is vállaló Lukács gesztusa.” (104. oldal.)

Néhány évvel később, 1918-ban a vagy-vagy kérdése történelmi és személyes kérdéssé vált Lukács számára. A Bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében, 1918 decemberében a proletáriátus osztályuralmát „az utolsó, és természeténél fogva legkíméletlenebb, legleplezetlenebb osztályuralomnak” írja le. Néhány hónappal később ellenben a Taktika és etika című tanulmányában, ismét a vagy-vagy kérdésre keresve a választ az etikus embernek szinte az erkölcsi kötelességévé teszi a csatlakozást a bolsevizmushoz. „Lukács végérvényesen választott az ’istenek harcában’, és feláldozta azt, ami évtizedeken át a legszentebb volt a számára: a lélek szabadságát”. (145.  oldal.) Ezzel a keserű mondattal zárja Fekete Éva Lukács pályájának leírását a kommunista forradalomig.

A kommün 133 napja alatt Lukács tevékenységének legvitatottabb pontja, hogy az ötödik hadosztály politikai megbízottjaként egy rögtönzött haditörvényszék ítélete alapján megtizedeltetett egy zászlóaljat, és kivégeztetett nyolc katonát. Az esemény előzménye, mint azt Lukács egy 1969-ben készült tévé-interjúban elmondta, az volt, hogy Tiszafürednél három zászlóalj, egy székely, egy debreceni és egy budapesti állt szemben az előrenyomuló román haderővel. A budapestiek, a parancs ellenére elhagyták az állásukat, és ezzel lehetővé tették, hogy a román csapatok a magyar zászlóaljak hátába kerüljenek.

Távol álljon tőlem, hogy védelmembe vegyen a tizedelést, vagy a kollektív büntetés bármilyen formáját, de ha a tizedelést nem egy zsidó kommunista, hanem egy hivatásos tiszt rendeli el, akkor a tiszai kivégzés a jobboldali mitológiában nem bolsevista tömeggyilkosság lenne, hanem a szigorú magyar katonai erények megnyilvánulása a haza védelmének válságos pillanatában.

Kun Bélával Lukács, mondhatni megismerkedésük pillanatától, rossz viszonyban volt, Eörsi István kihegyezett megfogalmazása szerint talán Hitlert se gyűlölte annyira, mint Kun Bélát. Első felesége, az orosz Lena Grabenko emberismeretének jellemzésére leírja, hogy amikor Lena megismerte Kun Bélát az volt az első szava: Vautrin. Vautrin a cinikus, minden gaztettre kész szökött fegyenc Balzac Goriot apó című regényében. Ezt a képet igazolta Lukács szerint, hogy Kun Béla a bukás pillanatában úgy döntött, Korvin Ottó és Lukács György maradjon Magyarországon az illegális kommunista párt megszervezése céljából. Kései visszaemlékezésében Lukács ezt úgy fogalmazta meg, Kun szerint „Korvin és én alkalmasak vagyunk a mártíromságra”. (Korvin púpossága miatt volt könnyen azonosítható, Lukács pedig városszerte ismert ember volt.) Korvint hamarosan elfogták, kivégezték, Lukács pedig egy házkutatást megúszva elhagyta Magyarországot. A szembenállás Kunnal az emigrációban is folytatódott, Kun öngyilkos javaslatokat próbált ráerőltetni a pártra, de az ”illúziókból táplálkozó doktrinér radikalizmus” – mondja Fekete Éva -, Lukács gondolkodására is jellemző (188. oldal.)

Ez a doktriner radikalizmus az 1920-as évek végén valamelyest oldódik, 1928-ban a Központi Bizottság Lukácsot bízza meg, hogy állítson össze vitatéziseket a párt második kongresszusára. A Blum-tézisek nevet viselő anyag a proletárdiktatúra helyett „a munkásság és a parasztság demokratikus diktatúráját” jelöli meg a párt stratégiai céljának. Csakhogy ez még a párton belül sem válik elfogadott állásponttá, Kun jobboldali elhajlásnak minősíti a tervezetet, Lukács pedig tézistervezete visszavonására kényszerül. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy a „munkásság és parasztság demokratikus diktatúrájának” éppúgy nincs semmi köze a gazdasági válságba süllyedő Magyarország helyzetéhez, mint a proletárdiktatúrának. A munkás-paraszt szókapcsolat még az 1970-es évek elején sem idézett fel mást, mint Kádár János 1956. november 4-én megalakult ”forradalmi munkás-paraszt kormányát”, amely pusztán új címke volt a változatlan pártdiktatúrán.

Közismert, hogy Thomas Mann Naphta figuráját A varázshegyben Lukács György testalkatának, arcvonásainak jellegzetességeivel ruházta fel. Lukács számos alkalommal elmondta, nem törődik vele, hasonlít-e rá Naphta, vagy sem, de Thomas Mann pontosan tudta, hogy ő nem úgy gondolkodik, mint a zsidó származású jezsuita a regényben. Fekete Éva azonban nem így látta. „…a karakter lényegi attitűdje Lukácsé. Nem általában a kommunistát, hanem Lukács személyiségét jellemzi az ellentmondások burkát szétboncoló metsző racionalizmus és a végső kérdésekre adott irracionalista krédó együttélése, a kérlelhetetlen racionalizmus és aztán a legbelsőbb burokban a még kérlelhetetlenebb irracionalizmus.” A szöveg az A varázshegyből vett idézettel, Naphta szavaival folytatódik: „Korunk titka és parancsa nem az én felszabadítása és kibontakoztatása. Amit korunk kíván, amire szüksége van, és amit megterem majd magának, az… a terror. (…) Hivatása a terror a világ üdvösségére, hogy az emberiség elérje a megváltás célját, az állam és osztály nélküli Isten-gyermeke állapotot.” (Szőlősy Klára fordítása. 204. oldal.)

Bőven lehetne még halmozni az idézeteket a vagy-vagy kérdés újrafogalmazásától a Thomas Mann vagy Kafka? kérdéstől Leverkühn alakjának „antifasiszta” leegyszerűsítésén át a legfájóbb kérdésekig, amikor Lukács helyesli, hogy „összesküvés” jelszóval a katonapolitikai osztály semmisítse meg a Kisgazdapárt jobbszárnyát, amikor szembeszáll Bibóval, aki középpártként szeretné megőrizni a Parasztpártot, fiatal kora Ady-képére visszautalva aláminősíti az Újhold íróit, Nemes Nagy Ágnest, Pilinszkyt, Mándyt, Örkényt. Lukács természetesen megtehetné ezt, ha pusztán egy kritikus volna.

De Lukács 1947-ben a kizárólagos hatalomra törő kommunista párt ideológusa. És az is marad mindaddig, amíg a párt ellenségkereső dühe őt is nem sorolja a gyanús figurák közé.

A kibékülést dokumentáló interjúban Lukács elismételte egyik kedvenc mondatát: a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. A Lukács-életrajzot megrendelő Kardos György ezredes, könyvkiadó igazgató és a mögötte álló Aczél György ezt a Lukácsot szerette volna viszontlátni az életrajzban. Azt a Lukácsot, aki fiatalságának indulatával utasítja el azt a társadalmi közeget, amelyből származott, a Magyarországon létező szocializmust pedig viszonylag tűrhető szocializmusnak fogadja el. Csakhogy ezt az életrajzot nem lehetett megírni, mert ez a Lukács György nem létezett. Azt a Lukácsot lehetett megírni, akinek csatlakozása a kommunista mozgalomhoz – Kis János szavával (Szabadságra ítélve, 140. oldal) – „vak, irracionális döntésen, vagy megtérésszerű fordulaton alapult”. És aki ettől kezdve bírálat és önbírálat között vergődve tartott ki a mozgalom mellett haláláig. Kardos ezredes, tapasztalt nyomozóként észrevette ezt, és nyomban bezárta a mételyt íróasztala karanténjába.

Kőszeg Ferenc

 

Megosztás