A WMN online felületén jelent meg augusztus 17-én, D. Tóth Kriszta szerkesztésében Kováts Mihály és Pető Attila írása arról, hogy egyikükkel szemben Sipos Pál tanár, a másikukkal egy katolikus pap szexuális bűncselekményeket követett el. A két levélíró és a szerkesztő annak az interjúnak az alapján, amelyet Gulyás Márton, a Partizán vezető szerkesztője készített velem, arra a következtetésre jutott, hogy helytelenítettem, hogy szexuális visszaélés áldozatai a nyilvánossághoz fordulnak. A két fiatalember nyílt levelére nyílt levélben válaszoltam. Írásomat elküldtem a WMN szerkesztőségének, a szerkesztőség azonban levelemet nem közölte, mert álláspontjuk szerint válaszom túlterjeszkedett a levélírók által felvetett problémán, és általánosságban foglalkozott a Partizánban elhangzott interjúval, továbbá mert némileg ironikus hangon írtam a me too mozgalomról. Az elutasítás után az Átlátszóhoz fordultam, ahová három éve írok vendégblogokat. Tisztában vagyok vele, hogy írásomat sokan fogják bírálni, de azt remélem, hogy sokan lesznek, akik egyetértenek vele. Elsődleges célom az, hogy egyértelművé tegyem, semmilyen körülmények között nem mentegetem a pedofíliát, álláspontomat egy 2009-ben megjelent írásomban, amelyet alább idézek, egyértelművé tettem.

Tisztelt Kováts Mihály, tisztelt Pető Attila!

Mindenekelőtt azt szeretném világossá tenni, hogy soha, semmilyen körülmények között nem elleneztem, hogy egy szexuális bűncselekmény áldozata a bűnüldöző hatósághoz vagy a nyilvánossághoz forduljon, tőlük kérjen védelmet. Az áldozat joggal várhatja el a tettesek megbüntetését. Az volt a véleményem, hogy ilyen esetekben mindenekelőtt az áldozat döntése, hogy mit tesz: a rendőrséghez fordul, a nyilvánosság figyelmét hívja fel a vele történtekre, vagy titokban tartja, mi történt vele. Véleményem kialakításában annak is volt szerepe, hogy tudtam, sok esetben a rendőrség nem áll a bejelentő mellé, az áldozatot hibáztatja. Tudtam, hogy az interjú hosszú lesz, a beszélgetésre az alkalmat az adta, hogy megjelent egy terjedelmes kötet: válogatás az elmúlt huszonkét évben közreadott írásaimból. Éppen ezért lepett meg, hogy Gulyás Márton ekkora teret szentel a pedofília kérdésének, holott a több száz írásomból három-négy, ha akad, amelyekben a pedofíliáról szó esik.

Suttogások, ordítások

Emlékezetem szerint pedofíliáról a Szeged, suttogások címmel írtam először. Ez az írás a K. történetei című sorozatom egyik fejezeteként jelent meg a magyar Narancs 2009. május 28-i számában, majd pedig a Múltunk vége című könyvemben /Kalligram 2011. 61-65. oldal/. Írásomban a saját gyerekkori szexuális élményeimről esik szó. Meg kell vallanom, ezek az élmények nem voltak olyan nyomasztóak, mint azok a tapasztalatok, amelyekről Önök beszámoltak, talán ezért is tudtam többé-kevésbé humorosan írni róluk. Ugyanakkor voltak riasztó, kellemetlen tapasztalataim is, egyszer egy irodalmi rendezvényen ültetett maga mellé egy férfi (tizenöt éves lehettem), és kezdett fogdosni, másszor hazafelé menet szegődtek mellém férfiak. Ezektől rettegtem, mert akkortájt, azaz az 1950-es évek közepén hírek terjedtek el a Gellérthegyen elkövetett gyerekgyilkosságokról, és valamennyi kalandkereső férfiban gyilkosságra készülő szadistát láttam. De szerencsémre minden ilyen helyzetből sikerült megszabadulnom: egyszerűen azt mondtam, otthon várnak, haza kell mennem.

Az új évezred elején sorra jelentek meg beszámolók agresszív szexuális cselekményekről. Az erőszaktevőt feljelenteni azért a XX. században sem volt lehetetlen, bár a feljelentőnek valóban gyakran kellett találkoznia a rendőrök kétkedő gyanakvásával. De ha egy ismert színésznő az esemény után húsz évvel vádolta meg szexuális agresszióval  a rendezőt, aki hosszú évek óta a kollégája volt, nem tudtam eldönteni, hogy az áldozat húsz éven át attól rettegett, hogy feljelentését nem fogják komolyan venni, vagy a me too mozgalom keretében divatba jött a régvolt sérelmek feltárása. Időközben az efféle cselekmények büntethetősége elévült, az áldozatnak nem kellett attól tartania, hogy bíróság előtt kell bizonyítania állítását, de az adott hangulatban elegendő volt az állítás egy neves rendező lejáratására. Aki vagy elkövette a bűncselekményt vagy nem. De attól kezdve a rendező nevét nem a színházi rendezéseivel vagy a filmjeivel kapcsolatban emlegették, hanem szexuális ragadozóként tartották számon. Amit meg is érdemelt, ha valóban az volt. De valójában az volt-e? Biztosan csak azt tudjuk, hogy az „esemény” óta elkészült három kitűnő filmje. Egyébként a fogdosás, tapizás stb. távolról sem meríti ki a szexuális kényszerítés, a szexuális erőszak törvényi tényállását. Az ilyen cselekmények elintézési módja a régi világban az volt, hogy a megtámadott nő lekevert egy nagy pofont a szexuális ragadozónak. Ezek után persze nem számíthatott arra, hogy megkapja a kívánt szerepet. Bár még ez sem biztos. Hisz van olyan férfi, akiben a tétova érdeklődést egy kemény pofon fokozza „lángzó tiszteletté”, ahogy Vörösmarty fordította az inflamed respect kifejezést a Lear király első jelenetében.

Írásomban egyértelművé akartam tenni, hogy a gyerekekkel szemben elkövetett erőszakot, a hatalmi helyzettel való visszaélést a legaljasabb bűncselekmények közé sorolom. Az alább idézett sorokat nem is azért szőttem bele az írásomba, mert attól tartottam, valakik valaha a pedofília védelmével fognak vádolni – ez  legrosszabb álmaimban sem jutott eszembe. Hanem két okból. Egyrészt egyszerűen azért, mert így gondolom, bármilyen meglepőnek hangzik manapság, hogy valaki pusztán azért ír le valamit, mert úgy gondolja. Valóban volt azonban egy másik okom is. Úgy véltem, és ma is úgy vélem, hogy a Fidesz újsütetű gyermekvédelmi kampánya, amely arra késztette az alázatos jogalkotókat, hogy beleírják az alkotmányba: az apa férfi, az anya nő, afféle fedőszöveg az idejétmúlt „buzizás” helyettesítésére, ahogy a migránsellenes kampány a kilencvenes évek elején az Európai Unióban illetlennek számító rasszizmus és antiszemitizmus helyettesítésére szolgált. De azért, hogy teljesen az antiszemitizmus se maradjon ki a kampányból, az óriásplakátok Soros Györgyöt vádolták azzal, hogy a kényszerbetelepítés szószólója, noha Soros így írt erről: „Az unió sem a tagállamait nem kényszerítheti arra, hogy menekülteket fogadjanak be, ha nem akarnak, sem a menekülteket, hogy olyan országban telepedjenek le, ahol nem látják szívesen őket.” (2016. július 19., Foreign Policy Magazin.) No, persze az antiszemita uszításhoz nem kell, sőt nem is szabad a tényekhez ragaszkodni. Ennyiben az antiszemitizmus szerves része a Fidesz nemzetpolitikájának: a tények az utóbbiban sem számítanak.

Pápább a pápánál

Mindezek figyelembe vételével írtam le az alábbi mondatokat: „Az Amerikából világszerte szétterjedt újprüdéria, miután a homoszexualiást már nem illik üldöznie, pedofíliát hörögve vesz üldözőbe minden erotikával átszőtt érzelmi kapcsolatot felnőtt és gyerek között.  Nem vitás persze, a szexualitás legaljasabb formája a gyerekekkel szembeni erőszak. És erőszaknak minősül mindenfajta visszaélés a gyerek kiszolgáltatott, védekezésre képtelen helyzetével.”  2009-ben nem gondoltam, hogy soraimnak ilyen hosszú utóéletük lesz.

Az utóélet az eredeti megjelenés után öt évvel, az akkor még Fidesz-párti Heti Válaszban kezdődött: Szőnyi Szabolcs idézett a portál 2014. július 17-i számában. Az újságíró tisztességes módon hozzátette, soraim igazolják, hogy nem vagyok a pedofília szószólója. Országos jelentőségre írásom újabb hét év múltán emelkedett. Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a 2021. március 18-án tartott kormányinfón leleplezte, hogy a pedofília terjesztői nem a katolikus papok, hanem az olyan liberális publicisták, mint Révész Sándor és Kőszeg Ferenc. Ez a kijelentés ellentétben állt Ferenc pápa szavaival, aki 2019. februárjában mindenre kiterjedő átfogó küzdelemre szólította fel a katolikus egyházat, hogy „eltöröljék a Föld színéről” a papok által elkövetett szexuális visszaéléseket. (24.hu 2019. 02. 24.)

A kancelláriaminiszter talán nem tudja, hogy a korszak, amikor írások tömege foglalkozott a kötelező nőtlenségben élő katolikus papok, a szüzességi fogadalmat tett szerzetesek és apácák gyerekekkel vagy éppen állatokkal folytatott szexuális életével, sok évszázaddal megelőzte nemcsak korunk liberális újságíróit, de magát a liberalizmust is, két történelmi egyházunk születésének korszaka volt, a reformáció kora. Az alábbi szöveget a XVI. század Balassi Bálint mellett legjelentősebb magyar költője, a lutheránus prédikátor és hittudós Bornemisza Péter írta Ördögi kísértetek című művében:

„Röttenetes dolgokat sok ezért hallottam sok klastrombéliekről, barátokról, apácákról, jezsuitákról, káptalanságról, papokról, kik külső szüzességeket mutogatván, ezerszer undokbak voltak az sodomabélieknél, mert sokan apró fírfiúgyermecskékkel, sok móddal, sokan szamár barommal undokoskodtak, némely tehénnel, borjúval, némely disznó és eb barommal.”

A bizonyítékok királynője

A szexuális bűncselekményeknek, meghatározó eleme a kényszerítés, az erőszak, illetve az erőszakkal való fenyegetés. Ha az erőszak, a kényszerítés illetve fenyegetés nem áll fenn vagy nem bizonyítható, akkor szexuális bűncselekmény tizennégy éven felüliek esetében a Fidesz által 2012-ben elfogadott új Büntető Törvénykönyv alkalmazása ellenére sem következett be, noha az új Btk. bevezetésének egyik célja ebben a vonatkozásban az volt, hogy büntető eljárással fenyegesse a korábbinál szélesebben értelmezett pedofíliát. Ha egy tizenhét éves lány, de akár egy tizenhét éves fiú és a tanára között szexuális kapcsolat jön létre, az lehet az iskolai rendtartás vagy akár az iskolákra vonatkozó jogszabály szerint fegyelmi vétség, amelynek alapján az iskola felmondhat a tanárnak, eltávolíthatja a diákot, de bűncselekmény csak akkor állapítható meg, ha a tanár fenyegetéssel, valamilyen előny ígéretével, vagy hatalmi helyzetével visszaélve kényszerítette a diákot a szexuális kapcsolatot elfogadására és fenntartására. Ezért pozitív példa Kováts Mihály és Pető Pál eljárása: ők voltak a sértettek, ők fordultak az illetékes hatósághoz akár közvetlenül, akár a sajtónyilvánosság közvetítésével. Jogi nyelven úgy is mondhatnánk: éltek a jogukkal, hogy magánindítványukkal mozgásba hozzák az igazságszolgáltatás gépezetét. Bár nem vagyok jogász, hadd írjam le: eljárásuk nemcsak eredményes volt, de jogilag is példaértékű. Ha valaha úgy gondolták, kifogásoltam az eljárásukat – tévedtek. Cikkük megjelenése előtt nem is tudtam róla. Azok a tanár-diák kapcsolatok, amelyekről szóbeszédek szintjén hallottam, nemhogy kényszert nem tartalmaztak, inkább sikert jelentettek, főként a diák számára. Voltak tanárok, akikért valóságos versengés folyt, akiknek megszerzése trófea volt a nyertes számára. Ha ma megkérdeznének, helyeslem-e, hogy egyes iskolákban ilyenek voltak a viszonyok, bizonnyal azt felelném, nem helyeslem. Csakhogy a végeérhetetlen Kádár-rendszer végtelen unalmában a szex volt a legkönnyebben elérhető és akkoriban kockázatmentes cselekvés a munkahelyeken és sajnos az iskolákban is. Helyesnek persze a munkahelyi szexkapcsolatok sem helyesek. De azért olyan jó volt, ha az embernek volt egy kapcsolata, akivel munka közben lemehetett a büfébe egy kávéra, akinek panaszkodhatott a főnökére, a kollégáira. Ha jó volt a kapcsolat, a kollégák még irigykedtek is, s ez csak növelte az örömet. Kíváncsi vagyok, hogy az a diák, aki hosszú időn át tartott fenn szexuális kapcsolatot kedves tanárával, az eljárás során beismerte volna-e hogy csupán a tanár hatalmi helyzetének kiszolgáltatva ment el hozzá hetenként kétszer. Persze lehet, hogy beismerte volna. Hiszen Rajk is beismerte, hogy Tito titkosszolgálatának az ügynöke volt. Azt pedig Visinszkij szovjet főállam-ügyész munkásságából tudjuk, hogy a beismerés a bizonyítékok királynője.

Magánindítvány és feljelentés

Azt gondolom, ez az immár tizennégy éve írt szöveg kellőképpen bizonyítja, hogy semmilyen módon nem védem a pedofíliát.  Az írásokból, amelyeket időközben elolvastam az interneten, megértettem, hogy a magánindítvány hiánya sok esetben útját állja a büntető eljárás lefolytatásának, az elkövető megbüntetésének. Mégis azt gondolom, indokolt és helyes ez a korlátozás, éppen mert a szexuális bűncselekmények hátterét olyan körülmények motiválhatják, amelyeket feltárni csak akkor szabad, ha azt az áldozat is akarja. Olyat azonban sosem mondtam, írtam, hogy helytelenítem, ha az áldozat büntetőeljárást kezdeményez, vagy a nyilvánossághoz fordul.

Ha a szexuális bűncselekmény sértettje tizennégy éven aluli, a cselekmény hivatalból üldözendő, itt tehát a magánindítvány nem feltétele az eljárás megindításának. Ugyanakkor az eljárás az esetek nagy, talán nagyobb részében az sértett illetve a sértett szülei, gondviselője bejelentése alapján indul meg, hiszen a sértett tudja pontosan elmondani, mit tettek vele. Minthogy az eljárás során természetesen a kiskorúnak kell felelnie a sokszor számára is kínos kérdésekre, a szülőnek, ha a kiskorú életkora ezt lehetővé teszi, meg kell beszélnie a gyerekkel, hogy a szülő mit tegyen, mit kell tennie.

Valamikor a nyolcvanas évek második felében a fiam, aki akkor még általános iskolás volt, elmondta, hogy az egyik tanára szexuális ajánlatot tett neki. Én csak azt tanácsoltam az akkor talán tizennégy éves fiamnak, hogy térjen ki az ajánlat elől, és ezt javasolja az iskolatársainak is. Az interjúkészítő véleménye szerint az iskola igazgatójához kellett volna fordulnom, és el kellett volna érnem, hogy a tanárt eltávolítsák a tanári pályáról. Utóbb gondolkoztam, miért nem így jártam el. Emlékezetem szerint, a tanár homoszexualitása közismert volt az iskolában, közismert volt az is, hogy ajánlatokat tesz egyes fiúknak. Meg voltam azonban győződve, hogy az igazgató mindenről tud, hiszen az illető tanár viselt dolgai iskolaszerte ismertek voltak, az igazgató pedig azért nem tesz lépéseket, mert el akarja kerülni a nyilvános botrányt. Gulyás Márton úgy vélte lépéseket kellett volna tennem, hogy a pedofíliára hajló tanár ne maradhasson a tanári pályán. A pályáról való eltiltáshoz azonban legalább egy büntetőeljárásra lett volna szükség, amely jogerősen megállapítja, hogy a tanár szexuális bűncselekményt követett el. De nemhogy jogerős ítélet nem született, még az eljárás se jött létre. Szankciókra csak akkor kerülhet sor, ha megelőzték őket a jogszabályokban előírt lépések. Egy jogállam nem működhet másképp. Az, hogy valami a megfelelő eljárás nélkül is megvalósul pusztán azért, mert így helyes, a diktatúrák jogfelfogása. Gulyás Márton tudomásom szerint 1986-ban született, nincs személyes tapasztalata arról, hogyan működött a létező szocializmus. De láthatólag műsorvezetőként sem próbált szert tenni a közelmúltra vonatkozó ismeretekre. Ezért várja el az interjúalanytól olyan javaslatok helyeslését, amelyek csak egy kommunista diktatúrában lennének megvalósíthatók. 

Kőszeg Áron levele

A New Yorkban élő fiam, Áron meghallgatta a velem készült interjút, leírta mi történt valójában az iskolájában, írását pedig feltette a facebookra. A történésnek Áron volt az átélője, nyilvánvaló, hogy az ő beszámolója a leginkább hiteles.

„Ádám Zoltán posztja alatt reagáltam a Partizán interjú rólam szóló részére. Azért ott, mert Zoli érvelésének egyik központi eleme, ami abban a részben elhangzik. Ha már lerántottam a leplet erről a sejtelmes Rorschach történetről, a pedofil tanárról, akkor közlöm itt is, hogy lássátok ti is, Facebook barátaim. Aztán visszatérek a csendes megfigyelő pozíciójába, ott a helyem. Igaz, az égvilágon senki nem keresett meg, hogy megkérdezzen, miről is beszél apám ebben a részben. Talán mégis érdekes lesz kicsit.

Annyira homályos az, amit Feri itt elmond, hogy mindenki azt képzel bele, amit akar. Szépen látszik is, hogy pont ez történik, mindenféle felületen sokan kommentálják az általuk elképzelt történetet.

Ez persze nagyon is megbocsátható, a baj inkább azzal van, ami az interjúban történik. Gulyás nem tesz fel egyetlen tisztázó kérdést sem a történettel kapcsolatban, csak szörnyűlködik és hangulatot teremt.

Ha én ülök a riporteri székben és ez a téma felkelti az érdeklődésem, mint láthatólag Gulyás Marci érdeklődését nagyon is felkelti, ilyesmik jutnak az eszembe: “Feri, álljunk meg egy pillanatra, bontsd, ki ezt nekem kérlek, egész pontosan mi történt? Hányat írunk? Hány éves/ek a gyerek/ek? Pontosan hogyan, mikor szereztél tudomást a történtekről?” Folytathatnám. Én nem vagyok újságíró, de ha ez egy annyira fontos része a hétórás interjúnak, hogy erre húzom fel a kampányt, akkor talán néhány részletet megpróbálok kideríteni. Ha az interjú közben nem vagyok elég slágfertig, akkor legalább utólag, legkésőbb mikor eldöntöm, ebből a tíz másodpercből csinálok Instagram reklámot.

Tehát akkor.

Először is: hála istennek, soha nem voltam szexuális abúzus áldozata, sem iskolában, sem azon kívül.

Az általános iskolában volt egy alkoholista, láncdohányos, viszolyogtató megjelenésű, ősöreg fizika tanár. Képzeljétek magatok elé Murnau Nosferátuját. Undorodtunk tőle. Gondolom, féltünk is. Az a hír járta róla, gyerekeket molesztál.

Nekem arról van halvány emlékem, hogy dolgozat kiosztásnál egyedül kellett bemenni a szertárba, cigifüst, alkohol bűz, Nosferatu. Talán a térdemre rakta a nyálkás kezét miközben magyaráz valamit a dolgozatról és én odébb húzódtam? Nem emlékszem biztosan. Undorodtam, rosszul éreztem magam, alig vártam, hogy kiszabaduljak. Ez így leírva elég rémesen hangzik, ha Franka mesél majd ilyesmiről, lépni fogok.

Mondjátok, melyiktők iskolájában volt még ilyen figura a hetvenes, nyolcvanas években? Mi lett velük?

Nincs emlékem arról, hogy otthon erről beszámolok, de ezek szerint valamilyen módon volt szó róla. Bár az teljesen életszerűtlennek tűnik, hogy apámtól “tanácsot kérek.” Valószínűleg inkább anyámmal beszéltem meg.

Mit kellett volna tenni a vén szatírral, aki mérgesen gőzölgött füstös kis odújában? Ki tudja! Kellett volna jelenteni Matyi bácsinak, az iskolaigazgatónak? Aki ha szembejött a folyosón és épp ahhoz volt kedve, kokit adott a gyereknek?!

Na, arra jól emlékszem, az fájt.”

Áron facebook bejegyzését egy volt iskolatársa egészítette ki, aki egy osztállyal Áron felett járt:

“Áron, tök igazad van, és nagyon sajnálom, hogy Gulyás épp ezt a pár mondatot lovagolta meg a  podcast-ja népszerűsítésére, elég erkölcstelen módon. Kőszeg Ferenc nevéről, azért nem ez fog az emberek eszébe jutni!!!

A fizika tanár Pista bácsi, amúgy tovább süllyedt ennél. Egy szellemi fogyatékos kisfiút le is vetkőztetett a szertárban, ami szerencsére kiderült és ki is rúgták miatta. Akkor, ez sajtónyilvánosságot nem kapott és szerintem rendőrségi feljelentést sem tett senki. Az mondjuk elég nagy kár.”

Elragadtatottan olvastam Áron fiam hiteles, pontos levelét. Kiskamasz volt még, amikor egy nem hivatalos, „ellenzéki” táborban volt, társai is jobbára ellenzéki értelmiségiek gyerekei voltak. Az egyik felnőtt kísérő, ha veszekedés támad a gyerekek között, mindig Áront kéri meg,  mondja el, mi történt, Áron pedig pontosan, hitelesen és részrehajlás nélkül mondja el a történteket. Valójában már akkor büszke lehettem volna a fiamra, hiszen ritka képesség, különösen gyerekek között, hogy valaki elfogultság nélkül és pontosan képes felidézni egy történést.

Életszerűtlennek tűnik, hogy apámtól „tanácsot kérek”, írja levelében Áron. Sajnos ebben is igaza van, a gyerekek között a szememben a legidősebb, Fanni volt a sztár: folyamatosan színjeles tanuló volt, tizenhat éves korában jól tudott angolul, franciául, ráadásul stréber sem volt, egyes tanárai haragudtak is rá, mert soha, senkire nem árulkodott. A kisebbik lány, Sára pedig elbűvölő volt, a szívem csücske. Ebben a közegben Áron mellőzöttnek érezhette magát, mert örökké elégedetlen voltam vele. Neki fel kellett nőnie, nekem meg kellett öregednem, hogy rájöjjek, milyen okos, milyen remek ember a fiam.

Áron levelének fontos részlete még, hogy Matyi bácsi, az iskola igazgatója fájdalmas kokikat ad a gyerekeknek. Ez épp annyira közismert volt az iskolában, mint az alkoholista fizikatanár pedofil hajlandósága. És ismereteim szerint az iskolákban többnyire volt egy-egy keménykezű tornatanár, edző, aki pofozta, vagy a medence széléről belerúgta az úszómedence vizébe az engedetlen gyerekeket. A testi fenyítés épp annyira tilos volt az iskolákban, mint a pedofília, s ráadásul fel nem merült a hatalmi viszonyok egyenlőtlenségének kérdése, hiszen a testi fenyítést alkalmazó tanár és a fenyítést elszenvedő gyerek között a hatalmi viszonyok semmiképpen sem egyenlőek. Eközben nagy hangerővel folyt a vita a „makarenkói pofonról”, a rendkívüli eseményről, amikor a nagy szovjet nevelő megüti az intézet egyik növendékét. Erre a pofonra, magyarázta az egyik általános iskolai tanárom, akit szerettem, tiszteltem, és akire most, sok évvel a halála után változatlan tisztelettel gondolok, csak annak a nevelőnek van joga, aki szükség esetén hajlandó az életét is feláldozni a növendékéért. Érdekes módon a pedofiliával ellentétben az iskolai testi fenyítésből, amely túlélte a Horthy-rendszert, és belenőtt a reálisan létező szocializmusba, nem lett társadalmi vita, ahogy nem keletkezett vita a másik írásomból sem, amelyben az úttörővezető felbontja az egyik táborlakó levelét, és zászlófelvonáskor ismerteti, hogy az áruló a szüleinek panaszkodott, nem érzi jól magát a táborban. Ez a magánszorgalmú éberség, amelynek tanúja voltam, és amelyet elbeszéltem a Zászlófelvonás című írásomban, nem lehetett ritka jelenség a létező szocializmus hosszú évtizedei alatt: Gazdag Gyula filmrendező emlékezetes jelenetet formált belőle Sípoló macskakő című filmjében.

1954 táján jártam tánciskolába. Rendesen táncolni sajnos nem tanultam meg, de Mimi néni, a neves belvárosi tánctanár néhány intelmét megjegyeztem. A fiúk – mondta Mimi néni – szeretik magukhoz szorítani a partnerüket. Ilyenkor a hölgy a könyöke szelíd, de határozott mozdulatával figyelmezteti táncosát, hogy lépjen hátrébb, ne szorítsa magához a partnerét. Nem kellett hozzá büntető feljelentés, Mimi néni szava elegendő volt. Előfordult, hogy hívatlan vendégek hatoltak be a táncterembe, annak idején huligánoknak nevezték őket. Ilyenkor nyomban előkerült a fűtő, Károly bácsi. Károly bácsi horthyista katonatiszt volt, mint osztályidegen csak fűtői állást kaphatott. Károly bácsit a Ludovica akadémián közelharcra is kiképezték. Néhány mozdulatából a huligánok nyomban megértették, hogy azonnal távozniuk kell. El is mentek, és a tánciskola békéje helyre állt.

Aschenbach és Timár Virgil

Az irodalomban számos mű van, amelynek témája felnőtt és gyerek között kialakuló, kölcsönös vagy egyoldalú erotikus-szexuális vonzalom, azaz a pedophilia valamilyen formája. A legismertebb ilyen mű Thomas Mann Halál Velencében című elbeszélése, amelyben Aschenbach (beszélő név: Hamupatak) az öregedő német író beleszeret a velencei szállodában megpillantott szépséges lengyel kisfiúba, megszállottan szegődik a nyomába Velence hídjain. A kisfiú észreveszi, hogy az idős német követi, fél tőle, de izgatja is, vajon mit akar tőle a tekintélyes német, aki önmaga számára is váratlanul feketére festeti szürkülő haját. A követéssel  Aschenbach elköveti a zaklatás bűncselekményét; szerencse, hogy a turistaváros Velencében nem volt szokás a módos külföldiek előállítása. A tettre kész magyar rendőrök örömmel megbilincselték volna a gyerek után kajtató festett hajú migránst, és mélységes erkölcsi felháborodásukban, beérve a kapitányság épületébe egyből a falhoz kenték volna a németet. Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjében a tíz éves Alexander beleszeret Majba, a vörös hajú, bicegő pesztonkába. A szerelem kölcsönös, Alexandert mindennél boldogabbá teszi, ha Maj ágyában fekhet, és belefúrhatja orrát a lány vastag hálóingébe. De nem kell külföldi példákhoz folyamodni. Babits Mihály Timár Virgil fia című regényében megrendítően írja le a korosodó cisztercita szerzetes-tanár és a kamaszodó diák kölcsönös vonzalmát. Pista Virgil atya szobájában alszik. Reggel a szerzetes „a díványhoz lépett, s egy percig nézte az alvó gyermek arcát. Most igazán nagyon hasonlít az anyjához. Timárnak egy pillanatra ijedten dobbant föl a szíve: mintha egy nő feküdt volna a pamlagán. Mintha Lina volna, megfiatalodva húsz esztendővel, a fiatalság ártatlanságában. Nyírott haja kedvesen kócoskodott a homloka körül.” Állítsa valaki, hogy amit Virgil atya érez nem erotikus vágyódás a szép fiú iránt. Már jöhetnek is Kubatov Gábor kopasz aktivistái (még hogy a fiú haja kócoskodott a homloka körül), hogy fóliába tekerjék Babits regényét. Pedig Babits ekkor már megírta a Szíttál-e lassú mérgeket? című versét, amelyben talán a világirodalomban is elsőként fogalmazta meg, hogy a kommunizmus világmegváltó ígéretei gyilkos diktatúrát alapoznak meg.

Amikor a hét órás interjú után kijöttem a Partizán stúdiójából és hazaértem, hirtelen eszembe jutott, hogy a beszélgetés során egy másik Babits-regény, a Halálfiai címét említettem. Akkor még eszembe se jutott, hogy olyasmiket mondtam, amik miatt a pedofília védelmezésével támadhatnak. Attól azonban tartottam, hogy rám szárad: összecseréltem két Babits-regény címét. Nyomban írtam Gulyás Mártonnak, jelezze valami módon, annak a regénynek, amelyről beszéltem Timár Virgil fia a címe. Ezt ki is írták, csak éppen nem vette észre senki. Miután meghallgattam az interjú rövid változatát, baráti hangú levelet írtam Gulyás Mártonnak. Arra kértem, hogy az  egy és negyed órás rövid változatból hagyja el a pedofíliával foglalkozó kilenc percet vagy legalább annak egy részét. Válasz helyett Márton az ügyvédjének küldte el a levelemet, aki azt felelte, a műsor letiltására nincs lehetőségem. Ez egyébként nem állt a szándékomban. Ezután Márton kibővítette a pedofíliáról szóló részt. Pedig annyi fontos politikai kérdésről vitáztunk. Ezekkel a vitáinkkal azonban a hozzászólók nem foglalkoztak.

Az utópiáról és a kapitalizmusról

Vitáink közül kettőt érdemes néhány szóval felidézni. Egy 1990-ben készült dokumentumfilmben azt mondtam a Keleti pályaudvaron összegyűlt hajléktalanoknak, hogy ne követeljenek lakást, mert azt úgyse kapnak, de még azokat is maguk ellen fordítják, akik százezreket sőt milliókat költöttek arra, hogy legyen valamilyen lakásuk. Márton rám szólt, miért veszem el a hajléktalnoktól a reményt. Olyasmit remélni, ami nem következhet be, nem helyes, feleltem. Biztonságos, fűtött hajléktalan-szállást követelni, annak van esélye.

Később a Szabad Demokraták Szövetsége megalakulásáról, programjáról beszélgettünk. Az volt a meggyőződésünk, hogy a létező szocializmust megreformálni nem lehet. Nincs harmadik út, ellenben a kapitalizmusnak sok változata van. Azt szeretnénk, ha nálunk a kapitalizmus nem olyan lenne, mint Törökországban, hanem inkább olyan, mint Svédországban. Pedig most már láthatjuk, milyen rossz a kapitalizmus, felelte Márton. Látjuk, bólintottam. De előtte negyven éven át láttuk, milyen rossz a szocializmus. Ha már egyszer megdőlt, nem szeretnénk visszahozni.

Hát erről lehetett volna, érdemes lett volna vitatkozni. A pedofíliáról nem érdemes, mert az, akár betegség, akár bűncselekmény, a büntetésektől nem fog megszűnni. A homoszexualitást ötezer éven át büntették, a homoszexuálisokat roston sütötték meg, mégse szűnt meg. A pedofília sem fog.

Kőszeg Ferenc

Címlapkép: Partizán