Személyes bevezető

Révész Sándorral hat évig dolgoztunk együtt a korábban szamizdat, majd 1989-től 1995-ig hetilap-Beszélő szerkesztőségében. Kollégámat egyebek közt azért csodáltam, mert pontosan tudta, mit mondott egy közszereplő egy évvel meg tíz évvel azelőtt. Pedig akkor még nem volt olyan kényelmesen használható internet, mint manapság, még nem volt Arcanum. Az újságírónak naponta el kellett olvasni az újságokat, bekeretezni vagy kivágni azokat a cikkeket, amelyekről úgy sejtette, hogy öt év múlva még szüksége lesz rájuk. Nagyon jó volt a találati aránya. 2000-től a Népszabadság Vélemény rovatának a szerkesztője lett, én meg elég sokat írtam ebbe a rovatba.

Aztán egy könyvet írt a félretett mondatokból: hónapról-hónapra felidézte, mit mondott egy-egy közszereplő ugyanarról négy évvel korábban, azaz az előző ciklusban, amikor az akkori kormánypárti még ellenzéki, az akkori ellenzéki még kormánypárti volt. A havi visszapillantások 2002 júniusában kezdődtek, az első 1998 júniusáról szólt, amikor Orbán Viktor már megnyerte a választást, de még nem volt kormányfő. A Fidesz-kormány négy évének aztán vége lett, újból az MSZP-SZDSZ koalíciója került kormányra. A Fidesz-kormányzás négy évéről szóló sorozat,  A múlt köde 2006-ban jelent meg a Népszabadság Könyvek kiadásában.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Révész sosem minősítette magát pártsemlegesnek, világfelfogása liberális volt. De a sorozatát folytatta, vitriolos stílusa nem változott. Miért is változott volna: a köpenyegforgatás az köpenyegforgatás, akár a jobboldalon csinálják, akár a balon. Valami mégis megváltozott: A múlt köde második kötete nem jelent meg. Nincs rá olvasói igény, állították a döntéshozók…

Amíg egy szerkesztőségben dolgoztunk, rengeteget vitatkoztunk. Hiába voltam én a főszerkesztő, ha Sanyi tényekkel bizonyította az állítását, én engedtem. A vitáink akkor is folytatódtak, amikor én külsősként küldtem be a cikkeimet a Népszabadsághoz. Olyan esetre azonban nem emlékszem, hogy a véleményünk eltérése miatt megtagadta volna az írásom közlését.

Megváltoztathatják-e az ország polgárai a kormányukat?

Révész Sándor  Választástörténet címmel írt könyvet az 1905-től 2018-ig lezajlott országgyűlési választásokról. Műve folytatásokban jelent meg a Jelen című hetilapban, de az április 3-ára kitűzött választások előtt kapható lesz a könyvesboltokban is. Arról szól, hogyan lehetett az elmúlt mintegy 120 év nagy része során biztosítani, hogy a választást mindig a kormányzó párt nyerje meg.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma évről évre átfogó jelentést készít a világ országainak emberi jogi helyzetéről.  Az egyes országokat értékelő fejezetek következetesen azzal a kérdéssel kezdődnek, rendelkeznek-e az ország polgárai azzal a joggal, hogy megváltoztassák a kormányukat.

Für Lajos 1988-ban, a Magyar Demokrata Fórum egyik vitanapján arról beszélt, hogy nálunk nyolcszáz éves hagyománya van a demokráciának. Persze ha a nemesi demokráciát a modern demokrácia előzményének tekintjük, akkor az Aranybulla és a Szent Koronatan is demokratikus hagyomány.  Ha azonban a demokrácia talán legfontosabb elemének a váltógazdaságot tartjuk, a választópolgároknak azt a tényleges lehetőségét, hogy leváltsák a kormányt, akkor a magyar demokráciának nemhogy évszázados, de még évtizedes hagyományai sincsenek.

2012-ben, amikor a Fidesz-kormányzás várható időtartamáról írtam, közhelynek számított az az állítás, hogy Magyarországon újra meg újra létrejön egy óriáspárt, amelyet a működő választási rendszer keretei között  nem lehet leváltani. Az 1875-ben kormányra került Szabadelvű Párt egyszer veszített választást, 1905-ben, utódpártja, a Nemzeti Munkapárt hatalmának azonban csak az első világháborús vereség vetett véget. Bethlen István Egységes pártjának megváltozott a vezetése, a neve, az ideológiája, választást azonban nem vesztett, hatalmának a nyilas hatalomátvétellel lett vége.

Ettől eltérő helyzet csak 1990 és 2010 között jött létre, ekkor húsz év alatt négyszer volt kormányváltás. A Fidesz, kormányra kerülésekor, 2010-től kezdve fokról-fokra felszámolta ezt a nemzeti hagyományainktól eltérő helyzetet. Már a Fidesz-kormányzás első szakaszában sokan úgy vélték, a Fidesz hatalmának csak a nemzetközi viszonyok drámai átrendeződése vethet véget. Azóta több mint tíz év telt el, de a pesszimista jóslatot egyelőre semmi sem cáfolta.

A politikai váltógazdaságot általában nem lehet jogszabályokkal biztosítani, bár Amerikában a négyszer elnökké választott Roosewelt halála után, az 1947-ben elfogadott 22. alkotmánykiegészítés kimondta, hogy senki nem lehet nyolc évnél tovább az Egyesült Államok elnöke. A leválthatatlanság érzése elkényelmesíti a kormányokat, elzsibbasztja a lopásérzékelő idegvégződéseket. A váltógazdasággal ellentétben a kormány megváltoztatásának a mikéntjét – a demokrácia védelmében – szigorú előírások szabályozzák. A demokráciát azonban ezek sem garantálják.

Bismarck, a demokrata és a passzív ellenállás hagyománya

Amikor a rendi társadalmat fokról fokra felváltotta az emberek egyenlőségére épülő társadalom, a választójogot úgy korlátozták, hogy csak olyanok élhessenek vele, akik képesek a szuverén döntésre. Két ilyen csoport volt: a megfelelő iskolai végzettséggel rendelkezők, továbbá azok, akik adójuk tanúsága szerint nem függenek másoktól.

Kezdetben ezt a társadalom többsége nem érezte antidemokratikusnak. Ahogy azonban egyre többen – mindenekelőtt a szociáldemokrata párt révén, de más, szélesebb néprétegeket megszólító pártok révén is – bekapcsolódtak a politikai életbe, bár nem volt választójoguk, úgy vált egyre korszerűtlenebbé a választási rendszer, amely a társadalom jelentős részét kirekesztette a politikai döntéshozatalból.

Németországban az 1871-ben létrejött császárság idején a korabeli Európa egyik leghaladóbb választási rendszere lépett hatályba: 25. életévétől kezdve minden német állampolgár férfi, aki Németországban élt, aktív és passzív választójoggal rendelkezett. (A nők csak 1918-ban kapták meg a választójogot.) Halász Imre – idősebb Andrássy Gyula  miniszterelnök sajtóosztályának korábbi vezetője – szerint Bismarckot nem a demokratikus meggyőződése késztette a választójog kiterjesztésére, hanem így keresett politikai támaszt a császárság létrejötte előtti tartományi arisztokráciával, továbbá a katolikus Centrumpárttal szemben. Vagyis, akárhogy vélekedett is a Vaskancellár a demokráciáról, politikai hatalmát a demokrátikus jogok kiterjesztésével növelte. A  szociáldemokrata párt 1890-től kezdve a Reichstag, a német parlament legerősebb pártja volt.

Magyarországon ezidőtájt a nyugat-európai fejlődéshez való felzárkózásnak két összetartozó akadálya is volt. Az egyik maga a kiegyezés rendszere. A kiegyezés felbonthatatlan államszövetséget teremtett a kettős monarchia két része között. Az ellenzék – ki élesebben, ki visszafogottabban – kezdettől fogva támadta a kiegyezés rendszerét, noha 1848-49 történetéből mindenki tudhatta, hogy a Habsburg-birodalom (talán méltányosabb volna az államszövetség megjelölést használni) keretein kívül a történelmi Magyarország nem maradhat fönn.

Az ellenzéki követelések között voltak olyanok, amelyek a dualizmus rendszerében nem teljesülhettek: a császár-király, mint a véderő hadura nyilvánvalóan nem egyezhetett bele, hogy a közös hadsereg Magyarországon sorozott ezredei számára más legyen a vezényleti nyelv, mint a hadsereg többi ezrede számára. És nem fogadhatta el azt sem, hogy Magyarországnak külön külügyminisztériuma legyen, hiszen a kiegyezés lényegéhez tartozott, hogy a hadügy és a külügy – közös.

1905-ben az ellenzék győzelmét mámoros lelkesedés fogadta. „Az utcán fellobogózott kocsik rohannak; a zászlót a szél hosszan kifeszíti” –  idézi Révész Sándor a Pesti Hírlap 1905. január 27-i tudósítását. Csakhogy a vesztes Szabadelvű Párt ellenzéke nagyon különböző erőkből állott: a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elutasította a kiegyezés egész rendszerét, a Szabadelvű Pártból kivált disszidensek,  ifjabb Andrássy Gyula mögött sorakoztak fel, ők csak reformokat, alkotmányos kormányzást akartak, a dualizmust elfogadták. A Katolikus Néppárt ellenezte a polgári házasságot, a zsidó vallás egyenjogúsítását, aminek Vázsonyi Vilmos élharcosa volt. Vázsonyi egyébként még egyetemista korában a magyar vezényleti nyelv melletti tüntetések szónokaként vált ismertté.

A győztes pártok nem tudtak kormányt alakítani. A király egy testőrtábornokot nevezett ki miniszterelnöknek, Fejérváry Gézát, aki a megbízatást csak testőri hűségből vállalta el. De volt humora és öniróniája: „százszorta szívesebben nekimennék  – de csak szárazföldön – még a legfélelmetesebb japán admirálisnak is”. A tábornokkal szemben létrejött a nemzeti egység. Feltámadt a passzív ellenállás hagyománya:  „a kormány utasításait nem vették tudomásul, a megyei főispánok többsége távozott a hivatalából” – írja Révész.

A testőrtábornok kormánya – a darabontkormány, ahogy akkoriban nevezték – nem tudott kormányozni, a győztes koalíció nem tudott kormányt alakítani. Pedig közben a koalíció minden követelését feladta, kivéve egyet, amelyet azonban éppen a meghatározó kormánypártok nem akartak igazán: az általános választójogot. Azt a szociáldemokraták akarták, akiknek a pártja jelentős tagsággal rendelkezett, csak ez a tagság nem rendelkezett válaszójoggal. A választójogi reform három személy ügye lett:  Garami Ernő, a Népszava főszerkesztője, a szociáldemokrata párt egyik vezetője volt, Kristóffy József a darabontkormány belügyminisztere, és maga a király.

A király két okból volt a választjogi reform híve. Egyrészt azért, mert jelentősen megnövelte volna a választásra jogosultak számát, sokkal több nem magyar nemzetiségű képviselő került volna a parlamentbe, és a román, szerb, szlovák nacionalizmus csökkentette volna a magyar nacionalizmus erejét.

Másrészt Ausztriában 1905 őszén már korszerűsítették a választási törvényt. Ausztria ebben az időben nem a mai német Ausztriát jelentette, hanem azt a hatalmas területet, amely ma Csehország, Dél-Lengyelország, Galicia, Észak-Olaszország, Dalmácia, azaz az egész Habsburg birodalmat mínusz az akkori Magyarországot. A vörös pénteknek nevezett napon, 1905. szeptember 15-én százezer ember tüntetett vörös szekfűvel az Országház előtt. A választójoggal nem rendelkezőkön kívül velük tüntettek Vázsonyi Vilmos Polgári Demokrata Pártjának hívei, akiket a népnyelv Terézvárosi Demokratáknak hívott. Nekik volt ugyan választójoguk, de jobbára zsidók voltak, és ez még nagyobb hiba mint a választójog hiánya.

1905 valasztas by atlatszo on Scribd

1906. április 29-re új választásokat írtak ki. A megválasztott képviselők szinte mind kormánypártiak voltak, noha négy különböző párthoz tartoztak. Az ellenzéket a román, szász, szlovák szerb nemzetiségi pártok képviselték plusz Achim András, a Parasztpárt egyetlen képviselője, akinek a mandátumát a Kúria megsemmisítette. 360 kormánypárti állt szemben 40 ellenzékivel, akik mind nemzetiségi képviselők voltak. Ez a kormány elmondhatta, aki magyar velünk tart.

1906 valasztas by atlatszo on Scribd

A jámbor nép és a buta papok

A nemzetiségi pártok esélyeit az 1906-os választáson az alábbi történet érzékelteti. Az Andrej Hlinka alapította Szlovák Nemzeti Párt egyik jelöltje dr. Šrobár, orvos volt. Liptó vármegye lakosságának 92 szézaléka szlovák volt. Bár a szlovákok közül keveseknek volt választójoga, a pártalapító Hlinka úgy látta, a jelölt jó eséllyel indul a választáson. Ezt valószínűleg a magyar jelölt támogatói is így látták, mert telefonhívásukra váratlanul megjelent a választókerületben a főszolgabíró, végigjárta a városka zsidó boltosait, és felszólította őket, nehogy már a buta tót pap, Hlinka emberére szavazzanak, ők Mózes vallású magyarok, szavazzanak csak a magyar jelöltre. Mindezt a magyarországi nemzetiségi viszonyok iránt érdeklődő, azokat jól ismerő brit (skót) történész-újságíró, Seton-Watson írta meg.

Andrej Hlinkát Seton-Watson a nemzetiségi ellenállás hősének tekintette. A magyar nemzetiség elleni izgatás bűncselekménye miatt a bíróság Hlinkát két évi, dr. Šrobárt egy évi szabadságvesztésre ítélte. Időközben elkészült Hlinka szülőfalujában, Csernován a közadakozásból épült templom. Hlinka részvételét azonban a templom felszentelésén a hatóságok nem engedélyezték. A templomba vonuló tömeg és a kivezényelt csendőrök között összetűzés kelekezett, a csendőrök fegyvert használtak, tizenöt ember meghalt, majd harmincnyolc tüntetőt ítéltek börtönbüntetésre.

Az esemény csernovai vérengzés címmel bejárta a világsajtót, és sokat ártott Magyarország nemzetközi megítélésének. Hogy használta-e a fentebb említett főszolgabíró a „buta tót pap” kifejezést, azt nem tudom, én egy kiváló történésztől hallottam. A történész, akitől sokat tanultam, olyan elnéző megértéssel beszélt a szlovákokról, mintha valamilyen Csendes-óceáni sziget bennszülötteiről lenne szó; hogy mindenért a buta papok felelősek az tudomásom szerint a két háború közötti beszéd közhelyei közé tartozott.

Ami Hlinkát illeti Trianon után folytatta az agitációt a csehek, a magyarok és a zsidók ellen. Önmagát a  szlovák Hitlernek nevezte, és azt mondta Szlovákiából olyan országot teremtene, amilyet Hitler teremtett Németországból. A fegyveres szabadcsapatokat, amelyek számos alkalommal rátámadtak a magyar községekre, Hlinka-gárdának nevezték. A névadó 1938-ban meghalt, a szlovák náci állam miniszterelnöke Hlinka munkatársa, az ugyancsak katolikus pap Jozef Tiso lett; őt a háború után háborús bűnösként felakasztották.

Valamikor a hatvanas években egy szlovák történésszel is beszélgettem. Trianon előtt, mondta, a zsidók a magyarok mellé álltak, pedig boltosként, kocsmárosként, uzsorásként a szlovákokól éltek. Ez volt a forrása a szlovák antiszemitizmusnak. A kijelentés nem úgy hangzott, mintha megértést kérne a szegény szlovák antiszemiták számára. Inkább úgy, mintha azt mondaná, egy kisebbség, amely az elnyomott néppel szemben az elnyomók mellé áll, rászolgált a gyűlöletre, megérdemelte, amit kapott. Amit kaptak, az a deportálás volt. A szlovákiai zsidók megpróbáltak Magyarországra menekülni, majd 1944 márciusától kezdve megpróbáltak visszamenekülni Szlovákiába, mert itt akkor kezdődött a deportálás, ami Szlovákiában már abbamaradt.

A koalíció elhalasztotta az új választójogi törvény bevezetését. 1910-ben Tisza Kálmán fia, Tisza István megalakított a Szabadelvű Párt utódpártját, a Nemzeti Munkapártot, amely 1910-ben 62 százalékos többséggel megnyerte a választást. A párt vezetője ellene volt a választójog kiterjesztésének: nemcsak a nemzetiségek előretörésétől tartott, hanem a „demagók” által fellázított alsó néprétegek befolyásának megerősödésétől is.

Az 1905-ben majd 1906-ban győztes ellenzék két esélyt mulasztott el: nem valósította meg a választási reformot, és elmulasztotta, hogy megpróbáljon szót érteni a nemzetiségi pártokkal, holott az ország lakosainak fele valamelyik nem magyar nemzetiséghez tartozott. Ekkor kezdett Magyarország elszakadni  a választójog kiterjesztése felé haladó európai fejlődéstől, és ekkor lett volna némi esélye hogy olyan közjogi berendezkedést hozzon létre, amely talán-talán elkerülhetővé tette volna Trianont. Mert a történelmi ország széthullása, esetleg néhány évvel később, de akkor is bekövetkezett volna, ha a Központi Hatalmak nem vesztik el a világháborút. A koalíciós kormányzás históriája azért is aktuális, mert ha a jelenlegi ellenzék áprilisban megnyeri a választást, mindenképpen koalíció kerül  kormányra.

Az emberiség igazi történelme

Az őszirózsás forradalom I. néptörvénye 1918 novemberében a választással kapcsolatban minden liberális követelést törvénybe iktatott: eltörölték a korlátozásokat, szavazati jogot kaptak a nők, bár három évvel idősebbeknek kellett lenniük, mint a férfiaknak. Csak éppen a választásokat nem írták ki.

Mire kiírták volna, kikiáltották a tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúra nem ismerte el a parlamentarizmust, a nép tanácsokat (szovjeteket) választott, az alacsonyabb szintű tanácsok választották meg a magasbb szintűeket. Ha véletlenül volt kizsákmányolókat választottak meg, új választást írtak ki. A parlamentnek megfelelő tanács tagjainak listáját a proletárdiktatúrát gyakorló egyesült kommunista-szocialista párt állította össze. Hihetetlenül gyors munkát végeztek: három hét alatt megteremtették a győztes szocializmus választási rendszerét. 1919 áprilisában az ünneplőbe öltözött szavazók átvették a hivatalos listát, majd többnyire változtatás nélkül adták vissza a szavazatszedőknek, akárcsak legközelebb 1949-ben.

Mi egyébre lett volna szükség? Ha megvívtuk a végső harcot, ha győzött a proletariátus, véget ért az emberiség előtörténete, megkezdődhet az igazi történelem.

A tanácsköztársaság azonban nem élte túl a nyarat. A tiszti különítmények véres garázdálkodása ellenére az 1920-as választás hasonlított leginkább egy normális választásra. A részvétel 80 százalékos volt, tíz képviselőből kilenc új ember volt a törvényhozásban. Csak az volt a visszás, hogy a rivális pártok, Bethlen István Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (84 képviselő) és az öt kisgazdapárt (111 képviselő) koalíciós kormányt alkottak, ellenzékben csupán 24 képviselő maradt. Az lett volna a természetes, ha a két rivális erő, amelyek immár nem közjogi kérdésekben képviseltek különböző álláspontot, hanem különböző társadalmi és politikai csoportokat reprezentáltak, hosszú távú versenybe kezd, esetleg kétpárti váltógazdaságban kormányozza az országot. De nem ez történt.

A Bethlen-kormány 1921-ben (Forrás: Wikipedia)

„A titkosság (…) kedvezhet a túlzó irányzatoknak”

Az egyetlen nagy kisgazdapárt vezetőjét, Nagyatádi Szabó Istvánt  korrupciós vádakkal lejáratták, Bethlen pártja és Nagyatádi pártja Egységes Párt néven egyesült, a titkos választás csak a fővárosban és hat nagyobb városban maradt meg, másutt külön sorban álltak a kormánypárti szavazók, külön az ellenzékiek, ha mertek. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1925. évi XXVI. törvénycikk indokolásában ezt olvassuk:

„Faluhelyen, de még kisvárosokban is állandóan megfigyelés alatt állhat az egyes választó magánélete és így politikai állásfoglalása is alig maradhat titokban. A titkos szavazás tehát a gyakorlatban nem óvja meg a pusztai, falusi vagy kisvárosi választót az ellenőrzéstől és a befolyásolástól. Szóval az említett helyeken a választók függetlenségét nem védi meg a titkosság, viszont azonban kedvezhet a túlzó irányzatoknak, mert ezek híveik számát a titkosság leple alatt könnyebben szaporíthatják.”

Magyarán a nyílt szavazásra azért van szükség, hogy a kormánynak nem tetsző irányzatok hívei ne befolyásolhassák az egyszerű, vidéki választópogárt. Révész megmutatja, hogy a titkosan szavazó kerületekben sorozatosan az ellenzék győzött. Azt persze nem tudjuk, hogy a többi kerületben titkos szavazás esetén ki győzött volna. De elmondhatjuk, arra sincs bizonyíték, hogy a változó néven, választási vereség nélkül kormányzó egypártnak volt-e felhatalmazása a választóktól a kormányzásra. Úgy vélem, épp úgy nem volt, ahogy az egypártrendszer kormányának sem.

Folytatása következik.

Kőszeg Ferenc