Egy régi vicc visszhangja

Ezt a viccet akkor hallottam, amikor még nem volt mobiltelefon. Nehéz elképzelni, de ember akkor is élt a Földön, AMIKOR MÉG NEM VOLT MOBILTELEFON. A mai ember (homo sapiens sapiens) mintegy százezer éve alakult ki, lehet, hogy hatvanezer évvel korábban, lehet, hogy tízezer évvel később, aztán MIGRÁNSKÉNT benépesítette a Földet. Az első Magyarországról indított mobilhívás időpontját ellenben pontosan tudjuk: Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter 1990. október 15-én hívta fel az Egyesült Államok alelnökét. A viccet 1987-ben hallhattam, amikor még Kádár János volt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) elnöke.  Kádár János megnyitja a Központi Bizottság ülését:

Elvtársak! Tűrhetetlen dolog, hogy amit mi itt egymás között bizalmasan megbeszélünk, azt öt perc múlva bemondja a Szabad Európa. Ezért úgy határoztam, hogy a mostani ülésünk alatt senki nem mehet ki, senki nem jöhet be. Az ajtókat bezárattam, oda a sarokba pedig elhelyeztettem két vödröt. Aki nem bírja ki, odamehet elintézni a dolgát. Két óra múlva kopognak az ajtón. Kádár ingerülten: – Megmondtam, hogy senki nem mehet ki, nem jöhet be. Ki az? Egy hang kívülről: Magdika vagyok, a takarítónő. A Szabad Európa most mondta be, hogy mindkét vödör megtelt. Azt szeretném kicserélni.

Emléktábla

December 17-én Budapest főváros önkormányzata emléktáblát helyezett el a Ferenciek tere 11 számú ház bejáratán, abból az alkalomból, hogy negyven éve, 1981-ben jelent meg a szamizdat (azaz a pártállami cenzúra engedélye nélkül kiadott) Beszélő első száma. Az emléktáblát Karácsony Gergely főpolgármester avatta fel, a tábla előtt, az egykori szerkesztőség nevében, én mondtam köszönetet a fővárosnak. Egyebek közt azt mondtam: „A szamizdat megjelenésétől kezdve nem volt értelme a cenzúrának: a közvélemény mindenről értesült, amit a pártállam urai megpróbáltak elhallgatni.”

A vicc erről a mondatról jutott az eszembe. Külön öröm, hogy a történelmi viccet egy olyan portál felületén mesélhetem el, amely feladatának tekinti, hogy nyilvánosságra hozza a Fidesz-pártállam urainak a korrupt üzleteit, és peres úton kényszeríti rá az államot, hogy kiadjon olyan közérdekű adatokat, amelyeket eltitkolna.

Hadd soroljam föl az egykori szerkesztőség tagjait: Haraszti Miklós, Iványi Gábor, Kis János, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint, Szilágyi Sándor. Ketten – Petri György és Solt Ottilia – már nincsenek köztünk.

A jövőt nem sejthetjük, de ami a múltban történt, az megtörtént, az megismerhető. Biztosan így van? A Beszélő első száma valamikor 1981. december 10-e és december 20-a körül bukkant fel Budapesten, ekkor került az első olvasók kezébe. De hogy melyik napon, arra pontosan senki sem emlékszik. Meg különben is. Miért az első szám megjelenését tekintjük a Beszélő születésnapjának? Tekinthetnénk születésnapnak azt a napot is, amikor elhatároztuk a megjelentetését, amikor megalakult a szerkesztőség, amikor Iványi Gábor szerkesztő és lelkész kimondta: legyen a neve: Beszélő.

Még bizonytalanabb volt, hol legyen az emléktábla. A szerkesztőségnek nem volt hivatalos címe, minthogy hivatalosan nem is létezett. Az első szerkesztőségi összejöveteleket az én lakásomban tartottuk, ott találtuk ki, milyen lapot akarunk, milyen cikkeket fogunk megírni, kitől kérjünk még írásokat, hogyan képzeljük a folyóirat terjesztését, mi legyen a címe. A szerkesztőségi üléseket váltakozva tartottuk az egyes szerkesztők lakásán. Felvetődött, legyen több helyen emléktábla.

Mark Twain szórakoztató könyve jutott az eszembe a világkörüli útjáról. Akkoriban, a XIX. század második felében már voltak feltételezések (ma is csak azok vannak), hogy a világegyetem sok ezer csillaga még több ezer bolygója némelyikén kialakulhatott a földihez hasonló élet.  Az erről szóló társalgás során valaki felvetette, vajon Jézus Krisztus ezeket a párhuzamos emberiségeket is megváltotta-e. Egy jámbor lélek rávágta: sok száz azoknak az égitesteknek a száma, amelyeket Krisztus urunk megváltott. Jézus kereszthalálának megrendítő történetét mindenki ismeri, hívők és nem hívők egyaránt. De ha Krisztusnak csak öt bolygón kellett végigcsinálnia a nagypénteki eseményeket – hát abból már magának az Úristennek is elege lett volna.

Ismereteim szerint Karácsony Gergely munkabíró és béketűrő ember. De azt azért mégsem lehet elvárni tőle, hogy ugyanazt az emléktáblát négyszer avassa fel.

Hajókatalógus

Az emléktáblát megköszönő beszédemben megneveztem a Beszélő első nyomdászait, Orosz Istvánt és Békés Erzsébetet. Nem említettem viszont Riba Anikót, aki ugyancsak részt vett az első szám sokszorosításában. Pedig csak a szomszéd szobába kellett volna átmennem: a könyvespolcon ott sorakoznak a hetilap-Beszélő kötetekbe kötött példányai.  Az 1993. július 10-i és 17-i számban olvasható Orosz István két részes elbeszélése a dunabogdányi nyomda történetéről, benne a segítőtársak neve, akik részt vettek az első számok előállításában.

Emlékezésében Orosz leírja, hogy barátja, Magyar Bálint hozta össze a Beszélő majdani szerkesztői közül Kis Jánossal, Iványi Gáborral, Nagy Bálinttal egy kis lakásban a Nyugati pályaudvar közelében. (Oda is kellene egy emléktábla!) Mással a szerkesztők közül Orosz nem is találkozott. Legenda, hogy az ÁVO mindent tudott. Az Államvédelmi Osztály (akkor már persze a Belügyminisztérium állambiztonsági szerve névre hallgatott), azt tudta, amit az őrizetbe vettek a kihallgatáson elmondtak, amit a telefonok és a lakások lehallgatása révén megtudtak vagy, amit a besúgók besúgtak. De a besúgó sem tudta besúgni, amit nem tudott. Így működhetett viszonylag zavartalanul a dunabogdányi nyomda 1981-től 1985. február 13-áig. És akkor sem a nyomda bukott le.

Orosz Istvánnak aláírt cikke jelent meg Demszky Gábor Hírmondójában: ezért állt meg a dunabogdányi háznál egy AI rendszámú Lada. A nyomozók vártak és vártak a lezárt ház előtt, eközben Orosz István a hátsó kijáraton kivitte a házból a stencilgépet meg a Beszélő félig elkészült 12. számát. Ha a nyomozók tudták volna, hogy az ötödik éve keresett nyomda előtt állnak, berúgták volna az ajtót. De nem tudták. Ők is csak akkor tudták meg, amikor én meg a Beszélő többi szerkesztője, akik nem voltunk beavatva a nyomda titkába: 1990-ben.

Miért írtam mégis, hogy a nyomda viszonylag zavartalanul működött?  A Beszélő nyolcadik számának 1983 júniusában kellett volna megjelennie, Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének huszonötödik évfordulója alkalmából. Úgy volt, hogy a szolnoki Inconnu művészcsoport mellékletet készít a számhoz Nagy Imre, Gímes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József portréjával. A nyomatok elkészültek, de az utolsó pillanatban megjelentek az állambiztonságiak, és elvitték a képeket. Besúgó az Inconnu tagjai között sem volt, ahogy a Beszélő szerkesztői között sem, de a képek raktározója az volt. Mi, a Beszélő szerkesztői, úgy gondoltuk, hogy el kell vinni a stencilgépet a nyomdából, amelynek helyéről fogalmunk sem volt.

Orosz István, mint emlékiratában megírta, nem értett egyet ezzel a döntéssel, de az egyik szerkesztő ismert egy mély illegalitásban dolgozó, de Párizsban jól ismert trockistát, aki vállalta a félbe maradt szám elkészítését. Aztán kiderült, hogy a trockista mély illegalitásban a III/III-as Csoportfőnökséggel működik együtt. Még házkutatást sem kellett tartani nála: szépen átadta a gépet, a kinyomtatott oldalakat, a kéziratot. Ez volt a szamizdat történetének legnagyobb lebukása, egy ideig úgy tűnt, vége a Beszélőnek. A folyóiratot ekkor Demszky mentette meg: hihetetlen kapcsolatai révén egy állami nyomda nyomtatta ki „fusiban” a Beszélőnek ezt a legkényesebb számát, amelyben Kis János részletesen, pontosan leírta Nagy Imre és társai zárt ajtók mögött rendezett perét, amelyről a társadalom csak a halálos ítéletek végrehajtása után szerezhetett tudomást.

Az emléktábla-avatás délutánján felhívott Vágner Anna, azaz Nusi, a szamizdat szédületes sebességgel dolgozó gépírónője. Egy újságíró kereste, hogy mondja el részletesen, hogy került kapcsolatba a Beszélővel, és hogy dolgozott a folyóiratnak. De ő úgy emlékszik, csak a 8. számot írta ő, más kapcsolata a Beszélővel nem volt. Én nem így emlékeztem. Többször idézett írásában Orosz István elmondja, hogy a 8. szám után a következő három szám megint a dunabogdányi házban készült, a 12. szám előállítása közben állt meg a ház előtt a baljós Lada.

Orosz Istvánék amúgy is Angliába készültek, hosszabb ideig ott akartak maradni. Nem volt könnyű új helyet találni a nyomdának, végül azonban a képzőművész Márczi Kitti érdi műtermében helyezték el a stencilgépet, Kitti meg egy kolleganője, Molnár Beáta megtanulta Orosz Istvántól a nyomtatás technikáját, és végre elkészült a félbe maradt 12. szám. Közben csatlakozott hozzájuk Modor Ádám, Nagy Zsolt, akik már a dunabogdányi házban is dolgoztak. Modor eközben egy új szamizdat könyvkiadó, a későbbi Katalizátor Iroda létrehozásán fáradozott.

Persze az efféle sürgés-forgás nem tesz jót a titkosságnak, ezért a Beszélő beavatott szerkesztői új megoldást kerestek. A szamizdat Beszélő 27 száma 1992-ben három nagyméretű kötetben jelent, ennek az előszavában foglalta össze Kis János a folyóirat kiadástörténetét. A 13-14-es összevont szám Hann Endre közvetítésével Jávor Károly biatorbágyi házában készült, a következő szám ismét Márczi Kitti műtermében, Modor Ádám közreműködésével. 1986-tól Demszky Gábor és Hodosán Róza AB Független Kiadója lett a Beszélő állandó kiadója. Itt, a Kiskunági Nemzeti Parkban, egy lovas tanyán működtette Somogyi Erzsi és Somogyi Laci a gépet.

Persze akkor már az illegalitás sem volt olyan szigorú, mint 1981-ben: az állambiztonságiak is érezték, hogy inog a rendszer, egy új gép beszerzése sem igényelt olyan körültekintő konspirációt, mint hat évvel korábban. Persze szó sincs róla, hogy ne keresték volna a nyomdát, volt házkutatás, elkobzás a kiskunsági lovastanyán is, csak az elkobzott gépek pótlása vált sokkal könnyebbé. A dunabogdányi házról csak a rendszerváltás után szereztem tudomást, a kiskunsági tanyát ellenben több alkalommal meglátogattam.  Megkérdeztem Demszkyt, és ő az én emlékeimet igazolta: 1986-tól a Beszélő írásait Vágner Anna gépelte. Jártam is a lakásán, hogy javítsak valamit a cikkemen. Bennem a szerkesztő mindvégig erősebb volt, mint a hivatásos forradalmár. Demszky Gábor megmagyarázta: Nusi olyan hihetetlen mennyiségű kéziratot gépelt arra a különleges átütő papírra, amely a stencilgépben nyomólemezként működött, hogy sokszor nem tudta, éppen melyik szamizdat lapnak gépel. Csak egy dolog volt biztos: amit leírt, az hibátlan volt.

A szamizdatkészítés helyszíneiről és szereplőiről pedig Nagy W. András rajzolt irodalmi értékű – ironikus és szívszorító – képeket a hetilap-Beszélő Érzelmes utazások című sorozatában. Különösen emlékezetes a pillanatkép Somogyiék tanyájáról (A délkeleti bázis, 1990. szeptember 22.), a krétarajz Vágner Annáról (Megmondják a csillagok, 1991. január 12.) valamint Márczi Kitti és Molnár Beáta kettős portréja (Mata és Hari, 1991. december 21.).

Akárhány nevet említek, annál inkább érzem, hány nevet kellene még felsorolnom, hiszen több tucatnyian voltak, akik a munkahelyükön, baráti körükben nem kis kockázatot vállalva terjesztették a Beszélőt, akik segítettek papírt, festéket szerezni, megjavították az öregecske stencilgépet, szállították a kész példányokat. Az efféle felsorolást azonban úgy unja az olvasó, mint a hajókatalógust az Iliászban. Két szereplőt mégis meg kell említenem: Miklóssy Endrét és Kasza Lászlót. Miklóssy volt a Beszélő fő és legtitkosabb raktárosa: nemcsak rejtegette a lakásán a kétezer példány Beszélőt, de kisebb adagokra bontotta a nagy csomagot, tovább adta őket a terjesztőknek, méghozzá olyan diszkréten, hogy a gyanú árnyéka sem vetült rá. Kasza László a Szabad Európa rádióban ismertette a Beszélő cikkeit, majd pedig az egyre sokasodó magyarországi szamizdatokat. A Beszélő a maga fizikai valójában tíz- vagy húszezer olvasónak került a kezébe, de a Szabad Európa révén milliók tudtak róla, száz- meg százezrek hallgatták a cikkek ismertetését.

A szamizdat megjelenésétől kezdve nem volt értelme a cenzúrának: a közvélemény mindenről értesült, amit a pártállam urai megpróbáltak elhallgatni.

Én, miután a könyvkiadói állásomat elvesztettem, 1982 januárjában eladóként helyezkedtem el egy körúti könyvesboltban. Néhány napja dolgoztam már ott, egyszerre facipők kopogását hallottam: egy erőteljes testalkatú lány jött lefelé a galéria lépcsőjén. Először láttam, nyilván aznap jött meg karácsonyi szabadságáról. Este zárás után odafordult hozzám, és megkérdezte, azonos vagyok-e azzal, és a lakcímemet mondta, ahol most az emléktábla látható. Nyilvánvaló volt, hogy hallgatja a Szabad Európát, és felfigyelt a Beszélő ismertetésére. Negyven év telt el, de azóta is jó barátok vagyunk.

Hálózati és célszemélyek

A felejtés egyik oka természetes: az idő múlik, az agyunk nem kartoték-tároló. De van szándékos, megfontolt felejtés is. Célja politikai ellenfeleink lejáratása, a saját múltunk fényezése. A demokratikus ellenzék kifelejtése a rendszerváltás történetéből egyformán volt érdeke az állampárt utódpártjának, a Magyar Szocialista Pártnak, és a hirtelen életre kelt jobboldali pártoknak. Az MSZMP 1989-ben létrejött reformkörei támogatták a rendszer demokratizálását, de amikor Magyar Bálint az SZDSZ programjának megfelelően rendszerváltásról beszélt, a reformkörösök tiltakoztak. Ők modellváltást, stílusváltást akarnak, rendszerváltást az ellenforradalmárok akartak 1956-ban. Az elsőként megalakult „alternatív” szervezet, a Magyar Demokrata Fórum nem vállalta sem a kormánypárti, sem az ellenzéki címkét.

2009 őszén, a berlini Fal megszűntének huszadik évfordulója alkalmából meg voltam hívva Münchenbe egy kerekasztal-beszélgetésre a rendszerváltásról. A moderátor, Andreas Zielcke, a Süddeutsche Zeitung korábbi rovatvezetője volt. Bevezetőjében azt mondta, Magyarország azért érdekes, mert itt maga az uralkodó állampárt hajtotta végre a reformot.  Tiltakoztam, majd már Budapestről küldtem egy e-mailt, hogy szívesen írnék a témáról egy cikket. A németek általában udvariasak, de erre az e-mailre sosem kaptam választ.

A parlamentben a 11 tagú Nemzetbiztonsági Bizottság tagja voltam. Az 1990-94 közötti ciklusban a kormánypárti képviselőkről sorra kiderült, hogy beszervezett hálózati személyek voltak. Ennek ellenére újra meg újra arra célozgattak, hogy a demokratikus ellenzék Aczél György védszárnyai alatt működött. A Bizottság meghallgatta Harangozó Szilvesztert, a Belügyminisztérium állambiztonsági főcsoport főnökségének egykori főnökét. A nyugalmazott tábornok magabiztosan viselkedett. Amikor észrevette, hogy a jobboldali képviselők, az ő alázatos besúgói a demokratikus ellenzéket próbálják megrágalmazni, hosszan rám nézett: Kőszeg úr, ezt fejezte ki a tekintete, igazán sajnálom, hogy ilyen barmokkal kénytelen együtt dolgozni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha hálás leszek egy volt főávós együttérző pillantásáért.

Valamikor 1993 táján a volt politikai foglyok szervezete, a meglehetősen jobboldali POFOSZ örömmel újságolta Boross Péter belügyminiszter bajtársnak, bizonyítékot találtak rá, hogy én is besúgó voltam, hálózati személy, tudják a fedőnevemet is. Már másodszor kell Boross Péter korrektségét elismernem. Felvilágosította odaadó híveit, hogy fedőneve a célszemélyeknek is volt, néhány fedőnevet a hetilap-Beszélő hozott nyilvánosságra 1990. január 12-én.

Néhány ismertebb ellenzéki személy rejtjelezett neve a belügyi megfigyelők  feljegyzéseiben:

Csoóri Sándor – „Csókás”

Csurka István – „Zsoké”

Bence György – „Kormos”

Kis János – „Molnár”

Gadó György – „Salamon”

Kőszeg Ferenc – „Szeges”

Nehéz döntés

A szamizdat folyóirat előkészítése 1980-81 telén kezdődött meg. Szilágyi Sándor kezdeményezésére jött létre egy beszélgetés Kenedi János lakásán. A témája: Legyen-e folyóirata a demokratikus ellenzéknek? A beszélgetés során nem hangzott el, de mindenki számára nyilvánvaló volt, technikai eszközzel, azaz stencillel sokszorosított folyóiratról beszéltünk, hiszen írógéppel sokszorosított szamizdat már létezett, példányait meg is lehetett vásárolni Rajk László Galamb utcai butikjában. Néhányan azt is tudták, hogy Demszky Gábor kiment Lengyelországba, hogy megtanulja a Ramka technikát, a lengyel ellenzék módszerét, stencilpapírra írt szövegek sokszorosítását stencilgép nélkül.

Mindenki sejtette, ha beszélünk erről, megtörténtek az előkészületek egy stencilgép illegális behozatalára. És ha egy gép van a láthatáron, talán megkezdődött a bázis kiépítése is, ahol a gép működni fog. A géppel sokszorosított szamizdat minőségi ugrást jelent a példányszám és az olvasók száma tekintetében: 80 példány helyett 2000 példányban készülhet el egy folyóirat-szám. De minőségi ugrást fog végrehajtani az állambiztonsági szervezet is: tízszeres erővel fog nyomozni a gép, a raktárak után. És megsokszorozódhatnak a retorziók is. Amikor 1976 májusában megalakult a Moszkvai Helsinki Csoport, amely kiadványok sokaságával bizonyította, hogy a Szovjetunió nem tartja tiszteletben a Helsinki megállapodást, üldözi a szabad sajtót, üldözi a vallási kisebbségeket, a tagjait sorra letartóztatták. Jurij Orlovot hét évi, Scsaranszkijt tizenkét évi kényszermunkára ítélték. Fel vagyunk erre készülve?

A folyóirat elindításának ellenzői nem a várható nehézségekkel, a várható retorziókkal érveltek a folyóirat-indítás ellen. Hanem azt a kérdést tették fel, vajon van-e elegendő mondanivalónk ahhoz, hogy a saját köreinken kívül sok ezer emberhez próbáljuk eljuttatni az írásainkat. Magyarországon a cenzúra kevésbé volt szigorú, mint más szocialista országokban. Persze voltak tabu témák, a pártvezetés döntéseit, a Szovjetuniót nem lehetett bírálni, a határon túli magyarok helyzete alig-alig jöhetett szóba. De gazdasági, társadalmi kérdésekről a Heti Világgazdaság, a Valóság, a Mozgó Világ elég nyíltan írhatott.

Érdemes-e azért a többletért, amit még elmondhatunk, vállalni az irdatlan kockázatot? A megbeszélés úgy zárult, hogy a részt vevők többsége úgy vélte, várjunk, még nem jött el az ideje az ellenzéki folyóirat kiadásának.

Petri György viszont azt mondta: Ezek f…ok. Meg kell csinálni. Szilágyi Sándor végigjárta azokat, akik inkább a folyóirat mellett voltak. Így jött létre egy második, az előzőnél sokkal szűkebb körű megbeszélés. A folyóirat indításának hívei között volt Kis János is és a Beszélő valamennyi későbbi szerkesztője. És megkezdődött a folyóirat előkészítésének hosszú folyamata, ahogy fentebb már leírtam. December közepére elkészült az első szám: közepesen érdekes eseményeket ismertetett, régmúlt eseményekről szólt. Mintha a tartalom a lapindító első mondatát igazolta volna: „Azt mondják, Magyarországon nem történik semmi.”. Ráadásul egy másik sokszorosított szamizdat is megjelent, a szellemes Kisúgó címmel. Abban mintha jobb írások sorakoztak volna.

De azon a héten, mégis történt valami, igaz nem Magyarországon, hanem Lengyelországban, ami kihatott Magyarország és egészen közvetlenül a Beszélő sorsára is. December 13-án Jaruzelski tábornok katonai államcsínnyel véget vetett az 1980. augusztus 31-ével kezdődött korszaknak, amikor az állampárt kénytelen volt a hatalmát megosztani a tízmilliós taglétszámú, független szakszervezettel, a Szolidaritással. Lengyelország urai azt képzelték, hogy december 13-a után visszatér a régi világ, megint az állampárt lesz az ország gazdája. Magyarországon ezekben a napokban bukkant fel a Beszélő első száma: kinél három nappal a puccs előtt, kinél három nappal utána. De akárhány nap telt is el az államcsíny és a Beszélő megjelenése között, a két esemény szorosan összefüggött. Nem úgy hogy a Beszélő szerkesztői tudtak volna a készülő puccsról, nem is úgy, hogy Jaruzelski tudott volna arról, hogy hamarosan megjelenik a Beszélő első száma. Az összefüggés a következményekben rejlik.

A Kádár-rendszerrel szemben álló értelmiségi szubkultúrából az 1970-es években lassan fejlődött ki a politikai mozgalom, a demokratikus ellenzék. E folyamatnak új lendületet adott a Szolidaritás létrejötte: ebben a bizakodó hangulatban kezdődött meg a Beszélő előkészítése. A katonai államcsíny a társadalom többsége számára azt jelentette: lám, már a harmadik nagy társadalmi mozgalmat fojtják el katonai erővel. Nincsen remény, nincs értelme ellenzéki mozgalmat szervezni, szamizdatot kiadni.

Voltak azonban néhányan, a Beszélő körében is csak néhányan, az állandó szerzők közül például Szalai Pál, a szerkesztők közül Kis János, akik nem így látták dolgot. Akik úgy vélték, 1956 után, 1968 után Lengyelország nem a harmadik ország, ahol a katonai erő elfojtotta a társadalom megmozdulását, hanem az első ország, ahol a társadalmi mozgalmat teljesen nem sikerül elfojtani, ahol 1981 decembere után nem sikerül visszaállítani az állampárt töretlen uralmát. A Beszélő második számában, A Titanic fedélzetén című cikkében Kis János ironikusan utalt az egykori Kommunista Internacionálé sűrűn ismételgetett formulájára: a szükségállapot kihirdetése nem a lengyel válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete. A szovjet birodalom hanyatlása nem állítható meg. A hanyatlás azonban sokáig tarthat. Ebben a helyzetben a demokratikus ellenzéknek világosan meg kell fogalmaznia a követeléseit, ki kell állnia azok mellett a követelések mellett, amelyek az adott körülmények között is megvalósíthatók, amelyeknek az ügyében a hatalom rákényszerül az engedményekre. Ez a program tette a Beszélőt fontos orgánummá, a rendszerváltás egyik előkészítőjévé.

Most megint egy rendszerváltás esélye előtt állunk, megint kirajzolódik a lehetősége annak, hogy sikerül megszabadulnunk az új diktatúrától.

A mai politikus-nemzedék számára a Beszélő: történelmi múlt. Egy mindig időszerű kettős tanulsággal azonban mégis szolgál. Azzal, hogy a radikalizmus és a megfontoltság összeegyeztethető. Meg azzal, hogy a demokráciáért küzdőknek mindig figyelniük kell arra, mit fogad el a társadalom, melyek azok a célok, amelyeket az emberek a magukénak éreznek. És ezeket a célokat kell összhangba hozni azokkal a célokkal, amelyeknek a megvalósítását erkölcsünk, emberségünk parancsolja.

Ha nagyon akarjuk, akkor egy nappal később, december 21-én volt egy harmadik esemény is: J. V. Sztálin, a világ dolgozóinak halhatatlan vezére betöltötte 142. életévét. Igaz, hogy látszólag már 68 éve meghalt, de a hívei tudják, hogy egy halhatatlan sosem hal meg. Márpedig mindenki a híve, aki azt hiszi, hogy uralma örökké tart.

Hál’ Istennek: TÉVED!

Kőszeg Ferenc

Fotók: Kőszeg Ferenc archívumából, Szopkó Zita/Átlátszó