Bezárás
történelem

A három Phorkyas köztársasága – Hömpölyzug öröksége benne él, ott ragyog OV szellemében

Mátrainak nagyon tetszett a három (más források szerint csak kettő) Phorkyas története. Három eleve öregnek született asszony, akiknek hármuknak csak egyetlen foguk és egyetlen szemük van, azt adják át egymásnak, kinek-kinek a szükséglete szerint. Ez a tökéletes állam, a kommunizmus legfelső foka. „A magántulajdon felszámolása ott végződik, ahol saját testünk is megszűnik tulajdonnak, adott esetben saját tulajdonnak lenni.” Itt Hömpölyzugban, sóhajt Mátrai, sosem valósul meg a kommunizmusnak ez a végső formája. De ha megvalósul is, ő, Mátrai már nem éri meg.

Kik is a Phorkyasok?

Minthogy, sajnos, nem minden olvasó germanista, sőt még csak nem is klasszika-filológus, a cím némi magyarázatra szorul. Phorkys egy tengeristen, Gaia a Föld fia. Az ő lányai a Phorkyasok, a szürke vénasszonyok, akik az Atlas hegység egy barlangjában élnek, örökös sötétségben. Az antik istenvilágban nem tartoznak a különösen fontos szereplők közé. Jelentős szereppel Goethe ajándékozta meg őket. A Faust ördögével, Mephistophalesszel összejátszva segítik Faustot, hogy összejöhessen Helénával, a világ legszebb asszonyával, aki hűtlenségével okozója lett a trójai háborúnak. A háború tíz évig tartott, Heléna éppenséggel meg is öregedhetett volna, de nem öregedett meg: Faust halálosan beleszeret.

Márton László A mi kis köztársaságunk című regénye 2014-ben jelent meg. Mint minden jó szatíra, ez is egyszerre szól a kis világról, a tágabbról és az egészről: a Sebes-Körös közelében fekvő, Békés megyei Vésztő községről, az 1944-45-ben zajló, előző rendszerváltásról és a jövőről, azaz a jelenünkről. Magyarország jelenlegi határát a szovjet csapatok 1944 októberének első napjaiban lépték át. A német és a magyar csapatok visszavonultak, a Dél-Alföldet harc nélkül adták fel, miután a helyi közigazgatás vezetői általában elmenekültek a területről. Így volt ez a térség legnagyobb városában, Szegeden is, ahol a városházán maradt tisztségviselők küldöttséget menesztettek a város előtt állomásozó orosz csapatokhoz, és ígéretet tettek, hogy a városban nem lesz ellenállás.

Harc nélkül vonultak be a szovjet csapatok Vésztőre, azaz a regény nyelvén Hömpölyzugba is. Hogy azonban a hatalomváltás mégse legyen annyira békés, a kivonuló németek még agyonlövik Rovarik állomásfőnököt. Rovarik szlovák anyanyelvű, mint azon a vidéken nem kevesen. Az állomásfőnököt épp a sógora hívta fel, akinek aznap fia született. Csertő forgalmista, aki már kétszer kimaradt a fizetésemelésből, jelenti a németeknek, hogy főnöke orosz kém, most is oroszul beszél. A németek gyorsan lepuffantják az állomásfőnököt, aztán távoznak a városból.

Ez azonban csak hangulatidéző epizód, ennél sokkal fontosabb, hogy megjelenik a regény két főszereplője, Mátrai, a világot járt fogadós és mindenható tanácsadója, Najmán. Mátrait mindenki ismeri a községben, Najmán ellenben titokzatos figura, azt mondják a jugoszláv partizánok megbízásából lett Mátrai tanácsadója. A táskájában őrzi A tökéletes állam című könyvet, ebből adja a tanácsokat Mátrainak. A helybeliek azonban tudják, hogy a könyv tulajdonképpen varázskönyv, amelynek segítségével Najmán hóvihart és forgószelet kavar, vagy megidézi Kun Béla szellemét, és órákig társalog vele.

A garabonciás képességekkel rendelkező Najmán Goethe selyma ördögének, a Faustból ismert Mephistophelesnek közeli rokona. Márton Lászlónak, aki nemcsak a teljes Faustot plusz az ős-Faustot fordította le, hanem a Faustus doktor varázslatairól írott 16. századbeli népkönyvet is, nem eshetett nehezére, hogy a Viharsarok világában játszódó regénybe beleszőjön néhány vihartámasztó praktikát. S vajon a Faustból ismerős toronyőr, a hiúz szemű Lynkeus, aki észreveszi a zsebekbe sülyesztett, ládákba rejtett kincseket, nem elődje-e Sztálinnak, hiszen a marsall (később generalisszimusz) a Kreml ablakán kihajolva látja hol ásták el Hömpölyzugban a kukoricát, holott az hadizsákmányként a szovjet hadsereget illetné.

Az elnök, regény-beli neve, Mátrai, csak azért nem idézi fel a reálisan létezett elnök, Rábai Imre nevét, mert Vésztőn kívül a nevet kevesen ismerik. A Vésztői Köztársaság 1944 októberétől 1945 márciusáig, mintegy százhúsz napig állt fenn, csak néhány nappal rövidebb ideig, mint 1919-ben a Tanácsköztársaság. Gazdag Gyula filmrendező 1979. október 24-ére, a vésztői Gólyafészek étterembe meghívta azokat, akik  harmincnégy évvel korábban aktív résztvevői vagy legalább figyelmes szemtanúi voltak az eseményeknek.

A bankett című filmben (megtekinthető a youtube-on) olyan parázs vita bontakozik ki, mindenekelőtt Rábai Imre személyéről, hogy a néző aggódik, a vendégek, akik közül a fiatalabbak is a hatvan közelében járnak, végül ölre mennek. Az egyik tábor úgy véli, Rábai a „nyakig szegények”, a munka nélkül maradt kubikusok, a föld nélküli földművesek érdekeit képviselte, rajta múlott, hogy a nincstelenek élelmiszerhez, a törpebirtokosok meg az újgazdák verőmaghoz jutottak. A másik tábor Rábai önkényeskedéseit emlegeti: lezáratta, az általa szervezett karhatalommal őriztette a községbe vezető utakat, emberei nem engedték be Békés megye kommunista főispánját.

Az RTL Klub 2005-ben sugárzott filmjében bemutatják a városháza pincéjét, ahová Rábai becsukatta az intézkedéseivel szembeszegülőket. Ahogy a képzelgés „a mi kis köztársaságunk” szuverenitásáról egyre merészebbé válik, Rábai már saját pénzt akar veretni; amikor megkérdezik tőle, mi lesz a pénz fedezete, kitátja a száját, az arany fogait mutatja. Itt megint a Faust ugrik be: Mephistopheles, a császár új udvari bolondja az államcsőd elkerülése érdekében a papírpénz bevezetését javasolja, fedezetül pedig az elásott, elrejtett kincseket ajánlja az uralkodó figyelmébe, hiszen azok úgyis az ördög birtokában vannak. A megbízhatóság és az engedelmesség felülírja a szakértelmet: a városi nyomda igazgatójának az elnök az analfabéta kanászt  nevezi ki.

Erkölcsi nevelés

A történelmi szereplők olyan álneveket kapnak, amelyekből az olvasó, hacsak felületesen ismeri is a korszakot, nyomban tudja, kiről van szó. Mezei, az Ideiglenes Kormány belügyminisztere: Erdei Ferenc, Hildi: Tildy, Szakitsle: Szakasits, Gyufa: Kállai Gyula (Gyufa volt Kállai mozgalmi beceneve). Könyve negyedik fejezetében Márton László az Oppenheim grófi család 1944. októberi menekülését írja le. A regény névadási gyakorlatának megfelelően feltehető, hogy a Wenckeim-családról van szó, amelynek Békés (Mártonnál: Állóvíz) megyében számos helyen, s így Vésztőn is voltak birtokai.

Ezen a birtokon volt lóápoló Rotyis Péter; ugyancsak Vésztőről származott Szívós Sándor. A háború alatt mindketten a 401-es számú büntető munkásszázad keretéhez tartoztak, az előbbi főtörzsőrmesteri, az utóbbi szakaszvezetői rendfokozattal. (Nevük Mártonnál: Totyis és Zúzós.) Ők voltak az a két keretlegény, akiket 1945. február 4-én az Oktogonon felakasztottak. Ez volt tudomásom szerint mindmáig az utolsó nyílt- színi kivégzés Magyarországon. Kivégzés, tehát nem lincselés, nem népítélet, hanem bírósági ítélet alapján, köztéren végrehajtott akasztás.

Azért térek ki rá, mert szemtanúja voltam. Budapest ostromának heteit Slachta Margit zárdájában töltöttük anyámmal; még nem voltam hat éves, házasságon kívül született gyerekként voltam bejegyezve anyám papírjaiba. A zárda a Thököly út és a Stefánia út sarkán állt, lakói akkor nagyrészt hozzánk hasonló bujkáló zsidók voltak. Január 10-től elkeseredett harcok folytak a környéken, a január 13-ra virradó éjszaka a házat több tűzérségi találat érte, de a századfordulón épült ház bírta a gyűrődést. Február 4-én a nagypapámhoz indultunk: a Vilmos császár út (ma Bajcsy-Zsilinszky út) és a Markó utca sarkán lakott, nem tudom, hogy ez az első látogatásunk volt-e nála, vagy már a második. Budán még tartottak a harcok.

A Stefánia úton indultunk el, egyszerre különös menet haladt el mellettünk, orosz katonák, feltűzött szuronnyal, köztük két ember hátra kötött kézzel.  Orosz katonát addigra már sokat láttam, de feltűzött szuronyt még nem. Másfél-két óra múlva indulhattunk haza a zárdába, keresztülvágva az Oktogonon. Amikor a térre értünk, anyám rám szólt, ne nézzek fölfelé, nézzek inkább a lábam elé. Erre persze felnéztem, úgy emlékszem, egészen magasan lógott a két ember két lámpaoszlopon. Azóta sokszor láttam a kivégzés képeit, kézi létrával elérhető magasságba akasztották fel őket, bennem mégis úgy maradt meg a kép, mintha a két ember emeletnyi magasságban lebegett volna a tér felett.

Nem akarok hosszan időzni ennél az emléknél, hiszen egyszer már megírtam a KomlóssalErdélyben című dolgozatomban. Utóbb tudtam meg, hogy az eljáró bíróság elnöke Major Ákos volt, Mártonnál Pajor néven szerepel. Pályakezdése óta katonai bíró volt, 1940-től 1945-ig százados, de 1946-ban már vezérőrnagyi rendfokozattal szerelt le. Visszaemlékezésében azt írta, a bíráskodás „egyengette az időszerű politikai fejlődés útját”. Egy bíró, aki egy ilyen mondatot leír, nem sokat értett meg a bírói hivatás etikájából. Az elítéltek a bírósági ítélet szerint 124 munkaszolgálatos halálért felelősek.

A kisegítő szolgálatról rendelkező 1942. július 31-én megjelent törvény szavai szerint zsidók fegyveres honvédelmi szolgálatban nem vehetnek részt, hogy ezen a területen is zavartalanul érvényesülhessenek „a magyar nemzeti eszme és a keresztény erkölcsi felfogás követelményei”. A munkaszolgálatosok a tűrhetőbb bánásmód reményében „bonokat” adtak a keret altisztjeinek. A munkaszolgálatosok nem mehettek szabadságra. A bonok ellenértékét a szabadságos kerettagok a munkaszolgálatos családtagjától kapták meg. „nagyon fontos számomra, hogy az átadó úr szívességét és jóságát igénybe vehessük” – írta apám az ukrajnai munkaszolgálatból, ahonnan sosem tért haza. Rotyisék nem veszkelődtek a bon-ozással. Ha megtetszett nekik valami, a tárgy gazdáját olyan helyre küldték, ahol ott is maradt.

A másik epizód, amely emlékeimet érintette, Demény Pálról szól. Demény – Mártonnál: Remény – függetlenítette magát a Kommunisták Magyarországi Pártja frakciói között dúló harcoktól. Azt se fogadta el, hogy a Magyarországon működő illegális kommunista pártot Bécsből illetve Moszkvából irányítsák. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – Demény frakciója volt a Magyarországon működő kommunista csoportok között a legerősebb és a leghatékonyabb. 1944. december 5-én a szervezésük nyomán Csepel lakossága szembeszállt a nyilasok kiürítési parancsával, és megakadályozta a csepeli gyárak gépeinek leszerelését.

1945. február 13-án, azaz a budapesti harcok befejezésének napján, Deményt pestújhelyi szállásán felkereste régi barátja, Péter Gábor (Mártonnál Dózer elvtárs) azzal, hogy kocsin beviszi Budapestre. Be is vitte, egyenesen az Andrássy út 60-ba, és ott közölte vele, hogy „te mostantól kezdve a párt foglya vagy”. A fogság tíz évnél is tovább tartott, Demény 1956. október 15-én szabadult.

Ezek a történetek persze manapság közismertek. Számomra mégis azért személyesek, mert közvetlenül Demény Páltól hallottam őket. Gondos Béla hírlapárus és amatőr történész valamikor a 80-as évek közepén rendre meghívta a múltbeli közéletnek a közéletből kirekesztett alakjait, baloldaliakat és jobboldaliakat vegyesen, és megkérte őket, hogy meséljenek a múltjukról.

Demény lenyűgöző előadó volt. A bécsi pártvezetés és a hazai kommunisták kapcsolatát az alábbi történettel mutatta be. Utasítást kapott, hogy másnap délelőtt menjen ki a bécsi vonathoz, azzal érkezik a bécsi központ összekötője. Menjen oda hozzá, mondja el a megbeszélt jelmondatot, az összekötő folytatja,  a kölcsönös ellenőrzés után megkezdhetik az érdemi megbeszélést. A vonatról Demény Bécsben élő unokahúga szállt le. A férfi odament hozzá, a nő azonban úgy tett, mintha nem is ismerné. Deményben felderengett a gyanú, újból odament az unokahúgához, elsuttogta a jelmondatot, az unokahúg folytatta, majd a nyakába borult: ő volt a titkos összekötő.

A későbbi Dózer elvtárs, akit eredetileg úgy hívtak, hogy Eisenberger (magyarul: Vashegyi), Mártonnál: Kupferberger (Rézhegyi) Benjámin megkérdezte Deményt, nem tudna-e neki egy jól hangzó mozgalmi nevet ajánlani. – Hogy is hívják a fiaidat? – kérdezte Demény. – Péter és Gábor. – Akkor legyél Péter Gábor. Így keletkezett a történelmi név.

Demény már évek óta börtönben volt, amikor kihallgatásra vitték. Ez szokatlan volt, a jogerősen elítélteket ritkán hallgatták ki újból. – Mit tud maga Eisenberger Benőről? – kérdezte fenyegető hangon az állambiztonsági nyomozó. A fenyegető hangból Demény számára nyilvánvaló volt, hogy kihallgatójának fogalma sincs, mit kellene megtudnia. – Csak azt – felelte -, hogy le van tartóztatva. A nyomozó az asztalra csapott: – Azt meg honnan tudja? – Ha ön Péter Gábor altábornagy urat Eisenberger Benőnek nevezi, akkor biztosan le van tartóztatva.

A reálisan létező demokrácia

A pártállami rendszer bomlása idején kialakult egy legenda, hogy az 1944-45-ben spontán módon létre jött hatalmi szervek, amelyeket többnyire nemzeti bizottságoknak neveztek, voltak a megszülető demokrácia igazi letéteményesei. A demokrácia eltorzulása azzal kezdődött, hogy a Rákosi vezette kommunista párt rátenyerelt a népből sarjadt nemzeti bizottságokra, a kizárólagos hatalomért folytatott harcában felhasználta majd felmorzsolta őket.

A történteknek ebben a leírásában benne van az igazság némely eleme, hisz tény, hogy a nemzeti bizottságok élelmiszert osztottak a nélkülözőknek, és előre lendítették a földosztás akadozó ügyét. Ugyanakkor tisztázatlan volt a jogkörük. Erdei Ferenc belügyminiszter (Marton Lászlónál: Mezei) Makón tartott beszédében elmondta, „újabban országszerte a régi közigazgatási emberek azzal a panasszal jönnek, hogy a Nemzeti Bizottságok olyan határozatokat hoznak, amelyeket csak kormány hozhat, olyan hatáskört gyakorolnak, amelyet csak a közigazgatási hatóság gyakorolhat.  A jogi életnek annyi szabálya, annyi törvénye van, hogy ezt egy év alatt sem lehetne újjá írni. Amint lehetséges lesz, a régi törvényeket érvénytelenítjük, és helyettük újakat alkotunk.” (Makói Népújság, 1945. március 27.)

Három évvel korábban, „a kisegítő munkásszázadok”, magyarán a munkaszolgálat szervezése 1942 júniusában megkezdődött, apám menetszázada július 8-án indult az orosz frontra, holott a törvény csak július 31-én jelent meg az Országos Törvénytárban. Negyvenhét évvel később Boross Péter belügyminiszter egy elfeledett pártállami jogszabály alapján elrendelte, hogy Romániából csak azok utazhatnak be, akik igazolják, hogy magyarországi tartózkodásuk idején a megélhetésük biztosítva van. Egy év alatt egy millió román állampolgárt „irányítottak vissza” a magyar határról. „Vitatják sokan – mondta a miniszter a Magyar Demokrata Fórum belpesti szervezeteinek összejövetelén –, hogy van-e jogalap rá, nincs-é jogalap rá, de nekünk nincs időnk elemezni. Nemzetvédelemnek fogjuk fel mindazt, amit teszünk.” (Beszélő, 1992. április 11.)

1994-ben Kuncze Gábor belügyminiszter intézkedett, hogy a visszautasítottnak a kezébe kell nyomni egy cédulát, amelyen az útlevélkezelő megjelöli, hogy a visszairányítás négy lehetséges indoka közül melyiket alkalmazta. A miniszteri rendelet hatályba lépésének napjától a visszairányítottak száma a negyedére csökkent. Bibó szerint a nyugati demokrácia (és más demokrácia nincs) „mindenekelőtt bizonyos eljárási módok összessége”. Ahol az eljárási módokat nem veszik komolyan, ott – inkább előbb, mint utóbb – a demokráciának is vége.

És parttalanná válik a hazudozás. Márton László regényében Mrázik, Állóvíz megye kommunista főispánja azt kérdezi Réti közellátási kormánybiztostól, miért itt, a megye területén írják rá a tehervagonokra, hogy „A szovjet nép ajándéka az éhező Budapestnek” Hiszen az élelmiszert a megyében szedték össze, nem éppen a legfinomabb módszerekkel, „Nem lehetne Pest határában kezdeni a hazudozást?” – kérdezte a főispán.  (A vitázók modellje Szobek András és Vas Zoltán.)

A sajtóban is nyomon követhető hazudozás zajlott a szovjet haderő oldalán hadba lépő magyar hadosztályok ügyében. Az Erdei belügyminiszter beszédét közreadó Makói Népújság február 21-én azt tudatta olvasóival, hogy a kormány elrendelte a fegyverszüneti megállapodásban vállalt nyolc gyalogos hadosztály felállítását. Ugyanezen a napon a Népszava B. Szabó István honvédelmi államtitkárt idézte: a politikus elmondta, hogy egészen kis falvakban is száz ember jelentkezett az új honvédségbe; nagy számban jelentkeztek nők is. Ők kórházakban, segélyhelyeken, konyhákban kapnak majd szolgálati beosztást. Az eddigiek alapján várhatóan kitűnő eredménnyel zárul a toborzás.

Valójában – ellentétben a német oldalról átállt bolgár és román haderővel – a győztes oldalon egyetlen magyar hadosztály sem vett részt a háborúban. Igy száradt rá Magyarországra a „Hitler utolsó csatlósa” eposzi jelzője.

Jelenlegi kormányzati ciklusának kezdetén, 2018. május 16-án, tábornoki és főtiszti közönség előtt elmondott beszédében Orbán Viktor arról szólt, hogy a következő négy év feladata modern, ütőképes hadsereg létrehozása, „amely bármely más nemzet fegyveres erejével felveszi a versenyt.” A „bármely nemzet” között természetesen ott van az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Németország: a korszerűsített magyar Honvédség mindezekkel felveszi a versenyt.

A jól dresszírozott tábornoki hallgatóság nem tört ki röhögésben, de Orbán is óvakodott attól, hogy kijelentését értelmezze. Ehelyett arról beszélt, hogy a közelmúltban „Magyarország déli határát migránsok tízezrei ostromolták”. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy az ostromlók fegyver nélkül érkeztek a déli határra. Ha 1526-ban a törökök is így jöttek volna, talán a mohácsi vészt is sikerül megúszni. Nem is beszélve arról, hogy a „migránsok” a legkevésbé sem akarták elfoglalni Magyarországot, egyetlen törekvésük az volt, hogy minél hamarabb távozhassanak, amihez meg is kapták a megfelelő kormányzati segítséget.

A 2021 évi költségvetés előterjesztésekor Németh Szilárd, a honvédelmi tárca parlamenti államtitkára elégedetten jelentette be, a honvédelmi költségvetést a kormány 30 százalékkal növeli, így hazánk 778 milliárd forintot költhet honvédelmi kiadásokra (MTI 2020. 07. 03.). Megeshet, hogy a koronavírus magyarországi áldozatai (december 28-án 9275 fő) az Orbán Viktor és Németh Szilárd közös agyvelejében zajló háború hősi halottaivá nemesülnek. Az ő áldozatkészségük, der Toten Tatendrang (a holtak tettvágya) segíti győzelemre a Németországtól vásárolt páncélozott harcijárműveket meg a feltámadott magyar hadiipar kézifegyvereit a három éve nyomuk veszett kényszervándorok ellen vívott küzdelemben. Ajkukon a szittya harci kiáltással indulnak rohamra (r Sturm, ü –e): Hunyt hun: Huj, huj!

Nem veszett el Mátrai-Rábai és a Hömpölyzug Köztársaság öröksége. Benne él, ott ragyog OV szellemében.

Kőszeg Ferenc

Támogatási kampány