A lex Demszky

1983. szeptember 24-én Demszky Gábor Trabant gépkocsijával felfelé haladt a meredek Fillér utcában. Ekkor már jó ideje egy rendőrautó haladt a nyomában, benne két rendőrrel. Amikor a Hankóczy utcában leparkolt a ház előtt, ahol akkoriban Rajk lakott, és kiszállt a kocsiból, az egyik rendőr odalépett hozzá, és az igazolványát kérte. – Túllépte a megengedett sebességet – fűzte hozzá magyarázatul. A meredek utcában az ócska Trabanttal ez nyilvánvalóan képtelenség volt, Demszky azonban nem vitatkozott, odaadta az igazolványait. Azok rendben voltak, a rendőrök kénytelenek voltak rátérni a tárgyra.

– Mit szállít a kocsijában? – kérdezte az egyikük. – Könyveket – felelte Demszky, majd rendőri felszólításra felnyitotta a csomagtarót, arra azonban nem voltak hajlandó, hogy a könyveket átrakja a rendőrautó motorházának a tetejére. A csomagtartó után a kocsi belsejében kezdtek kutakodni, kinyitották Demszky aktatáskáját, beleolvastak egy Szaharovról szóló írásba, amelyet Demszky németből fordított, majd kivettek a táskából egy Konrád Györgynek címzett, befejezetlen levelet.

Demszky többször is tiltakozott a kutakodás ellen, hiszen az állítólagos gyorshajtás nem indokolta a kocsi átkutatását, megkérdezte, van-e náluk határozat a házkutatásról, hiszen az autó átkutatásához éppen olyan határozat kell, mint a házkutatáshoz. Amikor azonban az egyik rendőr elkezdte felolvasni a levelét a társának, ingerülten figyelmeztette a rendőröket, hogy a levéltitok megsértése a magyar törvények szerint is büntetendő cselekmény. A figyelmeztetés nem használt, erre Demszky elkapta a rendőr csuklóját, hogy elvegye tőle a levelet. Válaszul a rendőr könnygázzal lefújta „támadóját”. Demszky a szeméhez kapott, Hodosán Róza, Demszky felesége odaszaladt hozzájuk. Demszky, ahogy visszanyerte a látását, újra közelebb lépett a rendőrhöz, dulakodás közben lábon rúgta a rendőrt.

A büntető perben, amelynek a tárgya hatósági személy elleni erőszak volt, a rendőr azt vallotta, hogy a rúgás nem érte a lábát, csak a nadrágja piszkolódott be. Ez a sértetti magatartás jellegzetes az efféle perekben. A rendőr az őt ért sérelem súlyát akarja hangsúlyozni, de közben szégyelli, hogy a civil erősebb volt nála. Az időközben segítségül hívott harmadik rendőr a gumibotjával háromszor fejbe vágta Demszkyt, a sérült agyrázkódással került kórházba.

Gereben Istvánt, az amerikai magyar emigráció egyik vezetőjét, még aznap délután fogadták a Fehér Ház híres ovális termében. A hír bejárta a világsajtót, a Kádár-rendszer nem akarta Demszky bebörtönzésével tovább rontani az imidzsét, így a börtönbüntetést három évre felfüggesztették. (Aki szeretne további részletekkel is megismerkedni, elolvashatja a történetet Demszky Gábor Elveszett szabadság című könyvében, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2012., 141-163. oldal, vagy a szamizdat Beszélő Összkiadása első kötetének 726-733. oldalán).

Témánk szempontjából azonban az eseménynél is fontosabb az esemény utóélete. Demszky az ügyészségen tett panaszt az eljárás ellen: közlekedési ellenőrzés címen igazoltatták, majd a kocsiját, személyes holmiját átkutatták, az utcán kikérdezték. Mindezt semmiféle jogszabály nem alapozta meg. A panaszt az ügyészség elutasította, a pártállam ügyészségétől mást nem is lehetett várni.

Meglepő az volt, hogy néhány héttel később megjelent a minisztertanács új rendelete, amely sorra mindent jogszabállyá emelt, amit Demszky sérelmezett. Igen, a rendőr jogosult igazoltatni azt a személyt, akinek igazoltatása – személyazonosságának megállapítása érdekében – szükséges. Igen, a rendőrnek jogában áll, hogy az igazoltatott gépkocsiját, csomagját, ruházatát átvizsgálja, hogy az igazoltatott személyt a helyszínen kikérdezze. Nem mintha korábban nem tette volna meg. Az újdonság az volt, hogy jogszabállyal akarták igazolni a jogsértést.

Ellenzéki körökben el is neveztük az új jogszabályt lex Demszkynek. Meg voltunk győződve róla, ha egyszer megváltozik a rendszer, ha Magyarország jogállam lesz, a törvényalkotó nyomban hatályon kívül helyezi a lex Demszkyt és a társait, a pártállami önkény „jogszabályait”.

Nem így történt. A rendőrségi törvény, a nemzetbiztonsági törvény története jól mutatja, hogy azok a szigorúan titkos szabályok, amelyek miniszteri, miniszterhelyettesi utasítások formájában irányították a rendőrség, az állambiztonsági szolgálatok tevékenységét, alkotmányos törvényként éltek tovább, a szabadon választott parlament minősített többséggel sorra megszavazta őket. Az már a választások előtt eldőlt, hogy a rendészeti reformtervekből semmi sem lesz, nem lesz közbiztonság fenntartásáért felelős, területi irányítás alatt álló helyi rendőrség, és attól elkülönített bűnügyi rendőrség, megmarad a rendőrség hierarchikus, központosított szervezeti felépítése.

Az Antall-kormány kétbalkezes első belügyminisztere, Horváth Balázs megpróbálkozott reformokkal, de bizonytalanul, erőtlenül tette. Menesztése után Boross Péter lett a belügyminiszter, a katonailag szervezett, „férfias” rendőrség szószólója. Az országos rendőrkapitány ekkor már Pintér Sándor volt, aki a rendőrségi hierarchia legalsó szintjéről jutott fel a csúcsra.  A miniszter és a főkapitány tökéletesen egyetértettek abban, hogy fenn kell tartani a rendőrségnek a pártállami rendőrségtől örökölt, központosított, katonai karakterét azzal a jelentős különbséggel, hogy megszűnt az állampárt, amely nemcsak országos, de megyei és városi szinten is beleszólt a rendőrség irányításába és működésébe.

A rendőrség győztesen került ki a pártirányítás ellen folytatott észrevétlen háborújából, és azzal dicsekedett, hogy a saját vezetőin kívül senki sem irányítja.

A miniszterelnök első felettese

A rendőrségi törvény tervezete Boross kinevezése után négy hónappal, 1992. március 12-én már készen volt, a kormány azonban nem terjesztette a parlament elé, mert tudta, hogy ebben a formában az SZDSZ nem szavazná meg, s így az nem kapná meg a kétharmados többséget. Ehelyett minden lehetséges alkalommal elmondta, hogy azért nincs rendőrségi törvény, mert az SZDSZ nem akar erős rendőrséget, holott a bűnözés az egekbe emelkedik. Ez a propaganda megrémítette az SZDSZ-t.

Másfél évvel később, amikor megkezdődött a hatpárti tárgyalás a törvényről, az SZDSZ frakciótól azt a „követi utasítást” kaptam, hogy ne sokat akadékoskodjam, mert a választás előtt az SZDSZ nem teheti meg, hogy ne szavazza meg a rendőrségi törvényt. A törvény, amely valamennyi fegyveres szervezetet, beleértve a fegyvertelen tűzoltóságot, egységesen katonai szervezetté nyilvánította, a Horn-kormány alatt született meg. Végül két kérdésben volt éles vitánk Pintérrel. Azt javasoltam, ha a helyi önkormányzat elégedetlen a helyi rendőrség működésével, jöjjön létre egy vegyesbizottság, amely tisztázza a vitás kérdéseket; ha nem sikerül megegyezni, a rendőrség helyi vezetője mondjon le.

Pintér magából kikelve tiltakozott: hogy képzelem, hogy civilek beleszóljanak rendőrségi ügyekbe?

(A 2006-os zavargások után a parlamenti jobboldal is elfogadta, hogy jöjjön létre egy a rendőrségtől és a kormánytól független testület, amely kivizsgálja a rendőrök által elkövetett jogsértéseket. Jelentősen csekélyebb jogkörrel, mint brit mintája, az 2007. évi XC. törvény, amely számos egyéb tekintetben is módosította az 1994-ben elfogadott rendőrségi törvényt, létrehozta a Független Rendészeti Panasztestületet. Ez 2020. február 27-én szűnt meg, feladatkörét az alapjogok biztosa vette át.)

A másik vitánk Pintérrel éppen az igazoltatás körül alakult ki. Ismét elmondtam, hogy a készülő törvénynek az igazoltatásra vonatkozó szabálya egy az egyben átveszi a lex Demszkynek nevezett 1984-es minisztertanácsi rendeletet szövegét. Az igazoltatás egyik célja az igazoltatott megfélemlítése: mi más célja volna annak, hogy az igazoltatás során a rendőr megmotozhatja az igazoltatott személyt. Pintér felcsattant: ilyen nincs a törvényjavaslatban. „A rendőr az igazoltatott személy ruházatát, járművét átvizsgálhatja” – olvastam az előttem fekvő szöveget. Az országos rendőrfőkapitány elnézően rám mosolygott. „Ez nem motozás, ez ruhavizsgálat”, mondta. „A motozás magában foglalja a benyúlást a testüregekbe.”

Az elfogadott rendőrségi törvény (az 1994. évi XXXIV. Tv) 29. szakaszának (1) bekezdése így határozza meg az igazoltatás feltételét: „A rendőr feladata ellátása során igazoltathatja azt, akinek a személyazonosságát meg kell állapítania”. Ha a törvény szövegezőjének történetesen mezőgazdasági kézikönyvet kellett volna írnia, feltehetőleg így fogalmaz: A termőföldet akkor szántjuk fel, amikor fel kell szántani.

A 2007-es módosítás nyomán a bekezdés szövege jóval hosszabb lett, de a jelenleg hatályos szöveg is csak az igazoltatás céljáról szól, a feltételeiről nem. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az országos rendőrfőkapitány akár az ország egész területére elrendelheti a fokozott ellenőrzést*, amely önmagában elegendő indok arra, hogy a rendőr igazoltassa a polgárt, kocsiját átkutassa stb., és ráadásul időbeli korlátja sincs, leírhatjuk, hogy Magyarországon – a hatalommal rendelkezők szűk csoportját kivéve – bárki, bármikor feltartóztatható, igazoltatható. A rendőri vezetők szívesen dicsekedtek azzal, hogy rendőreik az előző évben másfél-kétmillió igazoltatást hajtottak végre. Az igazoltatás dogmája játszva túlélte a rendszerváltást.

*Az országos rendőrfőkapitány 2020. szeptember 7-én 00.00 órától 2021. március 6-án 24.00 óráig Baranya megye, Bács-Kiskun megye, Békés megye, Csongrád-Csanád megye, Hajdú-Bihar megye, Somogy megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Zala megye közigazgatási területére vonatkozóan fokozott ellenőrzést rendelt el a közrend és a közbiztonság fenntartása, a jogsértő cselekmények elkövetésének megelőzése, felderítése, illetve megszakítása érdekében. (ORFK Kommunikációs Szolgála, 2020. 09.06)

A Magyar Helsinki Bizottság 2007-2008-ban három helyszínen (Budapest VI. kerület, Kaposvár, Szeged) hat hónapig tartó kutatásban vizsgálta az igazoltatás méreteit, költségeit, hasznát és veszélyeit. A munkát – milyen valószínútlenül hangzik ez manapság – az Országos Rendőr-főkapitányság is támogatta. 1000 lakosra számítva a fél év alatt Budapesten 93, Kaposváron 362, Szegeden 116 igazoltatást hajtottak végre, éves szinten 65 ezer, 122 ezer, illetve 203 ezer. Az igazoltatottak 1 százalékáról derült ki, hogy korábbi bűncselekmények miatt körözés alatt állnak, őket elfogták, 2 százalékukat, akik nem tudták személyazonosságukat hitelt érdemlően igazolni, előállították, 18 százalékuk ellen pedig szabálysértési eljárást indítottak.

A három helyszínen végrehajtott igazoltatások alapján az igazoltatások száma 2007-2008-ban országos szinten évi 1,4 millióra becsülhető, ez (valószínűtlenül alacsony) öt perces időtartamot számolva, évente 233 400 rendőri munkaórát, továbbá az akkori rendőri átlagfizetéssel számolva 335 millió forint költséget jelent. Mindez azt igazolta, hogy a tömeges igazoltatás igen kevéssé költséghatékony, az ismertté vált bűncselekmények számát alig befolyásolja. Nem is beszélve arról az itt nem tárgyalt tényről, hogy egy roma lakost háromszor nagyobb valószínűséggel igazoltatnak, mint egy nem-romát, ami jelentős mértékben hozzájárul az etnikai feszültség fokozódásához.

Mindezt természetesen a rendőri vezetők is tudják. Így fontos érv a nagyszámú igazoltatás fenntartása mellett, hogy a végrehajtott igazoltatások, illetve a benyújtott igazoltató lapok számából következtetni lehet a rendőr „szorgalmára”. Persze kérdés, hogy a közrend fenntartása, a bűncselekmények megelőzésének és felderítésének szempontjából kevéssé hatékony, ellenben feszültségkeltő igazoltatás jó mérőeszköze-e a rendőr szorgalmának.

Egyes rendőri vezetők makacsságában, hogy fenntartsák a milliós nagyságrendű igazoltatás Európa nyugati részén képtelen hagyományát, meglehet, az a törekvés rejlik, hogy nap mint nap éreztessék: az egyenruhás rendőr magasabb rendű lény, mint a civil állampolgár. Pintér Sándortól talán nem is idegen ez a felfogás. Pintér a Fidesz-kormányok örökös belügyminisztere, egyúttal miniszterelnök-helyettes. Aczél György 1958-tól 1967-ig a művelődésügyi miniszter első helyettese volt, de a pesti humor a miniszter első feletteseként emlegette.

Nem lehet, hogy Pintér Sándornak is kijárna a miniszterelnök első felettese cím?

Razzia a közösségi térben

A Sirály (Srly) elnevezésű közösségi tér a VI. kerületi Király utca 50. számú házban működött. A helyiség a VI. kerületi önkormányzat tulajdona, üzemeltetésére a Marom nevű klub kötött szerződést az önkormányzattal. A többszintes térben kiállításokra, kulturális rendezvényekre, vitaestekre került sor, a pultnál szendvicseket, szeszes és üdítő italokat lehetett vásárolni. A közösségi tér egyre inkább az Orbán-ellenes fiatalság találkozóhelye, otthona lett. Terézváros fideszes önkormányzata a hely felszámolására törekedett, a Marom tartozására hivatkozva felbontotta szerződését a klubbal.

2013. március 29-30-án a több helyszínen zajló Negyed6Negyed7 Fesztivál keretében a Sirály közösségi térben kulturális programra került sor. Március 30-án röviddel 0 óra után tíznél több rendőr jelent meg a Sirály pincehelyiségében. A Sirály egyik munkatársa kihirdette, a rendőrök mindenkit igazoltatni fognak. Aki akar, távozhat, de a kijáratnál igazolnia kell magát. Amikor az akció befejeződött, akiket már igazoltattak, visszatérhetnek a helyiségbe. Az egyik rendőr nyugalomra szólította fel a jelenlévőket.

Ekkor dr. Vig Dávid, aki utóbb kérelmével az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, megkérdezte a megszólaló rendőrt, mi az intézkedés indoka. „Éjszakai intézkedés” felelte a rendőr. Dr. Vig jelezte, hogy jogi doktorátussal rendelkezik, így tudja, hogy a rendőrségre vonatkozó jogszabályok ilyen igazoltatási okot nem ismernek. Ekkor a másik rendőr kijelentette, hogy fokozott ellenőrzést hajtanak végre, majd egy harmadik közbeszólt, hogy az ellenőrzés célja „körözött személy keresése”.

„Nem interjún vagyunk!” szólt közbe ingerült hangon egy újabb rendőr, feltehetőleg az akció parancsnoka, és felszólította Vig doktort, hogy igazolja magát. Ez megtörtént, de a parancsnoknak látszó rendőr nem fejezte be az intézkedést, hanem az igazoltatott jobb karját megszorítva a hátsó kijárat felé tolta.  A lépcsőhöz érve a rendőr hátra lépett, meglökte Vig Dávidot, majd erőteljesen rászólt, hogy ne lökdösődjön. Az udvarra érve utasította beosztottját, hogy motozza meg a jogi doktort.  Pintér tábornoktól tudjuk, hogy nem motozásra, csupán ruhavizsgálatra szólt a parancs. Minthogy ennek során semmilyen tiltott tárgyat nem találtak, az intézkedés most már tényleg véget ért.

A rendőri intézkedéssel kapcsolatban dr. Vig Dávid mindenekelőtt a Független Rendészeti Panasztestülethez nyújtott be panaszt, jogi képviselője dr. Tóth Balázs későbbi ügyvéd volt, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa. A Panasztestület igen részletesen áttekintette a történteket, végül 2013. november 13-án kelt határozatában megállapította, hogy „a vizsgált ügyben alapjogot súlyosan sértő intézkedésre került sor”. Határozatát a testület megküldte Papp Károly altábornagy országos rendőr-főkapitánynak.

A testület azonban csak az intézkedő rendőr vagy rendőri szerv jogellenes intézkedését, ügyintézését kifogásolhatta, az intézkedés alapját képező jogszabályt nem. Sőt a testületi határozat még a konkrét ügyben sem kötelezhette semmire a rendőri vezetőt. Egy jogszabály alkotmányosságának, a Magyarország által elfogadott nemzetközi szerződésekkel való összhangjának a vizsgálatára az Alkotmánybíróság jogosult Működésének első korszakában az AB számos, az alapjogok érvényesülését elősegítő ítéletet hozott. 2013. május 29-én Vig Dávid alkotmányossági panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz.

Dr. Vig Dávid, minthogy a rendőri intézkedés révén elszenvedett jogsérelem miatt benyújtott panaszát elutasították, keresetet nyújtott be a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz Papp Károly altábornagy országos rendőr-főkapitány határozata ellen, és egyúttal Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságánál keresett jogorvoslatot. Jogi képviselője minden alkalommal dr. Fazekas Tamás ügyvéd volt, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa. Érdemben azonban az Alkotmánybíróság nem foglalkozott az üggyel, mert értelmezése szerint egy alkotmánysértő norma alkalmazása miatt csak akkor lehet eljárást indítani, ha az adott jogszabály legutolsó módosítása óta 180 napnál több nem telt el.

Ez azt jelenti, hogy Magyarország határain belül hatékony jogorvoslatra nincsen mód.

Strasbourgban

Magyar állampolgár tehát, ha jogait az állam, különösen, ha az állam legfontosabb és legerősebb szerve, a rendőrség sérti meg, mindenekelőtt a strasbourgi bíróságnál remélhet jogorvoslatot. Az Emberi Jogok Európai Bíróságához 2013. szeptember 13-án benyújtott kérelem szerint a rendőrség eljárása három ponton sértette az emberi jogok európai egyezményét, amely Magyarországon 1992. november 5-én lépett hatályba.

Az Egyezmény 5. cikke tiltja a személyes szabadságtól való önkényes megfosztást; az 5. cikk első pontjának hat alpontja felsorolja azokat az eseteket, amikor a személyes szabadságtól való megfosztás jogszerű. Az igazoltatás, ha általában csak rövid időre is, megfosztja az igazoltatott személyt a szabadságától. Ezt nem alapozhatja meg olyan általános, időben nem korlátozott felhatalmazás, amilyent a fokozott ellenőrzés elrendelése jelent.

Az Egyezmény 8. cikke értelmében az emberek magán- és családi élete, lakása, levelezése védelmet élvez, ettől a védelemtől az állam az egyént csak indokolt esetben, szigorú szabályok szerint foszthatja meg, egy demokratikus jogállamban elfogadható mértékben. A jármű, a csomag, a ruházat átvizsgálására, az igazoltatott kikérdezésére vonatkozó szabályok a 2007-ben beiktatott módosítás ellenére, jelenleg is túlságosan általánosak, így nem zárják ki a visszaélésszerű alkalmazásukat.

Az Egyezmény 13. cikke szerint a kérelmező számára biztosítani kell e hatékony jogorvoslat lehetőségét.

A strasbourgi bíróság eljárása sokáig tart. Hét év alatt azonban megszületett az ítélet: 2021. január 14-én a bíróság kimondta, hogy az igazoltatásra, a fokozott ellenőrzésre vonatkozó magyar jogszabályok sértik az Egyezmény 5. és 8. cikkét. A 13. cikk vonatkozásában az állam azzal védekezett, hogy még egy Alkotmánybírósági panaszt is be kellett volna adni, továbbá a kérelmezőnek a magyar ítélettel szemben a Kúriához is kellett volna fordulni, de már az ítélet bevezetése nyilvánvalóvá teszi, hogy a kérelmezőnek nem állt rendelkezésére több hatékony jogorvoslat. Az ügy érdemével, vagyis az immár 26 éve fennálló korlátlan jogosultságokkal kapcsolatban a kormány nem válaszolt a kérelmező kritikus észrevételeire.

A nemzeti szuverenitás szép dolog, de azért azt nem teszi lehetővé, hogy az állam ne tartsa tiszteletben a nemzetközi szerződéseket, amelyekhez korábban csatlakozott.

A Bíróság 1000 Euró kártérítés és 4080 Euró perköltség kifizetésére kötelezte a magyar államot. A határozatot egyhangúlag hozta meg a hét bíróból álló kamara; ez azért érdekes, mert a testületnek Paczolay Péter is tagja volt, az Alkotmánybíróság volt elnöke. A döntés még nem jogerős, de kevéssé valószínű, hogy a magyar állam fellebbezzen ellene. A strasbourgi ítélet jelentős esemény, de nagy áttörést egyelőre nem várhatunk tőle. Az ítélet nem kötelezi az államot az elmarasztalt jogszabály megváltoztatására. A börtönzsúfoltság ellen sok elítélt fordult Strasbourghoz, de ők az elviselhetetlen fogva tartási körülmények miatt szánták rá magukat a pereskedésre. Az igazoltatott autósok a negyedórás késedelem miatt nem fogják tömegével vállalni az évekig tartó pereskedést.

De azért az Orbán-kormány hitele ezzel az ítélettel is tovább kopik. Fazekas Tasmásnak, Tóth Balázsnak, Vig Dávidnak bízvást gratulálhatunk a megnyert perhez. Dávidnak azért is, mert időközben ő lett az Amnesty International magyar szekciójának az igazgatója.

Kőszeg Ferenc

Címlapfotó: Rendőrök igazoltatnak a koronavírus-járvány második hulláma miatt elrendelt kijárási tilalom idején a belvárosi Vörösmarty téren 2020. november 11-én. MTI/Máthé Zoltán