1999-ben A vég kezdete címmel írtam egy cikket az 1985-ös évről. A címet Churchilltől kölcsönöztem. Nagy-Britannia „első minisztere” úgy vélte, hogy az el-alamein-i brit győzelem még nem a vég kezdete, de talán a kezdet vége. Én ellenben – visszapillantva – úgy véltem, hogy a Kádár-rendszer, a Magyarországon létező szocializmus végjátéka 1985-ben kezdődött meg. A hatalom látványos, de következmények nélküli reformot vezetett be: kötelezővé tette, hogy minden parlamenti helyre legalább két jelöltet kell állítani. Minthogy a dolgot egyáltalán nem gondolták komolyan, a jogszabály nem határozta meg, ki lehet jelölt, a jelölőgyűléseken ki vehet részt. Ez adta az ötletet, hogy a demokratikus ellenzék is állítson jelölteket – én voltam Rajk László ajánlója, „kortese”.
A jelölőgyűléseket teletömték kirendelt pártaktivistákkal, munkásőrökkel, de még így is látványosan csalniuk kellett a szavazatszámlálásnál. Ez nagy dolog volt – 1947 után nem kellett csalni, a Hazafias Népfront minden jelöltje 97 százalékos győzelmet aratott a nem létező ellenfél felett. 1985-ben sok helyen a helyi pártbizottságok is saját jelölteket állítottak, akik legyőzték a pártközpontból rájuk küldött jelölteket. A parlament összetétele alaposan megváltozott. 1989-90-ben aztán ez parlament szavazta meg az egypártrendszer, azaz önmaga felszámolását.
1985 őszén Amerikába mentem vendégkutatóként a Nyílt Társadalom Alapítvány (a Soros-alapítvány) három hónapos ösztöndíjával. Megélek én abból az ösztöndíjból kilenc hónapig is, és kivittem magammal az akkor nyolcéves kisebbik lányomat, hogy Amerikában járja ki az általános iskola második osztályát, és ne olyan rémes kiejtéssel beszéljen angolul, mint az apja. Ha az ember olyan közéleti, történeti eseményekről ír, amelyeknek maga is szereplője volt, kénytelen ezt-azt elbeszélni a magánéletéből is. Első szerelmem, Éva Washingtonban élt az angol férjével és két gyerekükkel. Sára lányom náluk lakott, így járhatott iskolába Washingtonban.
A feleségemet, akivel végül együtt jöttünk haza Amerikából ugyancsak Évának hívták, azért írom múlt időben, mert sajnos huszonöt éve meghalt. Évának hívják a mostani élettársamat is, de ő ebben a történetben nem szerepel. Viszont szerepel benne az anyám, aki 1967-ben ötvenhét éves korában a nyugdíjazás elől kivándorolt Németországba, és ott folytatta fogorvosi praxisát, a Majna menti Frankfurtban még körülbelül húsz évig. Amerikai tartózkodásom alatt a fentebb említett választási tapasztalataim alapján három előadást tartottam a társadalmi politikai reformok esélyeiről (illetve esélytelenségükről) a létező szocializmus viszonyai között: a New York-i Columbia egyetemen, a San Francisco-i Berkley-n, és Kanadában, a torontói egyetemen. Ez az írás a torontói előadással kezdődik. Akit netán érdekel az 1985 választás históriája, az olvassa el írásomat a honlap (koszegferenc.hu) Visszapillantó ciklusában.
TARTALOM – Kőszeg Ferenc honlapja
Ez a ciklus a közelmúlttal, a rendszerváltás előtörténetével és történetével foglalkozó írásokat tartalmaz. HELSINKI ÉS A HELSINKI MOZGALOM A Helsinki Egyezmény aláírása és a Moszkvai Helsinki Csoport megalakulása a rendszerváltás előtörténetének meghatározó eseménye volt. Ezért soroltam az erről szóló három írást külön alciklusba. Brezsnyev pártfőtitkár a Szovjetunió történetének legdiadalmasabb pillanatában, 1975.
Torontót azért választottam, mert tudtam, hogy ott él Faludy György, vele pedig mindenképpen szerettem volna találkozni. Azt gondoltam, most hogy több hónapon át Amerikában élek, itt az alkalom, hogy én lássam vendégül az anyámat, akinél a feleségemmel meg a gyerekeimmel együtt annyi időt töltöttem az elmúlt tizenöt évben. Anyám egy ideig nem értette, miért akarok mindenütt én fizetni, de aztán, némi húzódozás után elfogadta, hogy ezúttal ő a vendég. Torontói utam anyám amerikai látogatásának idejére esett. Repülőn mentünk a Niagarához, ott béreltem egy kocsit, azzal tettük meg a mintegy ötszáz kilométeres utat Torontóba.
A Columbián a hallgatóság túlnyomó többsége magyar volt, jórészt Budapestről érkezett vendégek: kínosnak éreztem, hogy angolul beszélek magyar közönségnek, ráadásul olyan eseményről, amelyet a hallgatóság éppúgy ismer, mint én. Az első sorban ott ült Rajk László, aki főszereplője volt a jelöltállítási kísérletnek. Ráadásul sokkal jobban tudott angolul, mint én.
Torontóban egészen más volt a probléma. Ott magyarok, ha jól emlékszem, egyáltalán nem voltak. Az előadásra főként baloldali diákok jöttek el. Kérdéseikből, megjegyzéseikből az derült ki, hogy megítélésük szerint a választás egy szovjet csatlós államban, ahol nincsenek pártok, nincsen működő parlament, éppen úgy komédia, mint náluk Kanadában. Hiába beszéltem a szavazatok összeszámlálását kísérő látványos csalásokról, azt állították, hogy náluk, Ontario tartományban, éppúgy meghamisítják a választási eredményeket, mint a szovjet birodalom országaiban. Áttörni ezt az ideológiai falat, éppen olyan reménytelen volt, mint meggyőzni a nagyrészt jobboldali magyar emigránsokat, hogy nem kommunista ügynökök vagyunk.
Engedély nélkül sokszorosított kiadványokban bíráljuk a rendszert, mégse csuknak le bennünket, sőt kiengedtek Amerikába is – ennek csak egy magyarázata lehet: az ávó áll mögöttünk. Ha ügynökök volnánk, talán nem hívnánk fel a figyelmet ilyen látványosan magunkra; ez az ellenvetés meg se fordult a rágalmazók fejében. De azért voltak az emigránsvezetők között józan emberek, akik rokonszenvvel figyelték, mit tesz a hazai ellenzék. A legkülönb köztük Gereben István volt; amikor Demszkyt a rendőrök megverték, Gereben még aznap bejutott a Fehér Ház nevezetes ovális termébe és elérte, hogy az amerikai kormány ítélje el a rendőri brutalitást.
Ha jól emlékszem, Gereben Istvántól kaptam meg Faludy címét. Nyomban írtam neki, és időpontot kértem, amikor felkereshetném. Az előadásom utáni délutánra hívott meg. Minthogy anyám csak kevéssé tudott angolul, az előadásra nem jött el, azt beszéltük meg, hogy az előadás után Faludy Györgynél találkozunk.
Hosszú emigrációja ellenére Faludy György neve ismert volt Magyarországon. Az idősebbek jól emlékeztek Villon-átköltéseire, és az átköltések körüli vitákra. A demokratikus ellenzék körében különösen nagy volt a tekintélye. Tudtam, hogy van egy önéletrajzi regénye, amely már 1962-ben, és utána még több kiadásban megjelent angolul, 1964-ben németül és dánul, 1965-ben franciául, magyarul azonban könyvalakban még sosem, holott már a címe is izgalmas volt: Pokolbeli víg napjaim.
Mint egykori könyvkiadói szerkesztő arról álmodoztam, hogy szamizdatban, azaz a cenzúrázott könyvkiadás keretein kívül, ne csak politikai írások, jelenjenek meg, de regények, versek is. Ezért kezdeményeztem a Feketében című antológia kiadását. A szamizdatban megjelenő kiadványok írógéppel leírt szövegek voltak, amelyeket különféle technikai eljárásokkal sokszorosítottak. Az igazi könyvekben a sorok a lap kifelé néző oldalán is egyforma hosszúságúak. Manapság minden számítógépes szövegszerkesztő ilyen, úgynevezett sorkizárt oldalakat állít elő. Az 1980-as években azonban szövegszerkesztők Magyarországon még alig voltak, de egyes nagyobb vállalatoknál, leíró irodákban már működtek gömbfejes írógépek: ezek sorkizárt oldalakat állítottak elő, amelyek szemre megközelítették a nyomdai szedés minőségét. A Feketében oldalai így készültek, méghozzá egy pártintézmény, az Országos Vezetőképző Központ irodájában. Az eredmény – talán éppen ezért – rémítő volt.
A gépírónőnek, aki vállalta, hogy „fusiban” leírja az anyagot, elsőre csak az írások egy kisebb részét adtam oda, ezekből nem derült ki, hogy illegális kiadványról van szó. Másodjára azonban óvatlanul odaadtam a kötet előszavát, amely elmondta, hogy a könyv cenzúrázatlan írásokat tartalmaz. A lány megrémült, az apjától kért tanácsot, aki azt tanácsolta, hogy csak a kéziratokat adja vissza, a még nála lévő leírt anyagot semmisítse meg, és ne kérjen, ne fogadjon el pénzt. Nem tudom, ki volt a lány apja, de a tanácsa az adott körülmények között tisztességes volt, hiszen fel is jelenthetett volna. De a tervezett kiadvány szempontjából a helyzet megsemmisítő volt, hiszen mindent elölről kellett kezdeni, telt az idő, az állambiztonság pedig dühödten vadászott a kéziratra.
Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött elég nyaktörő ötlet volt, hogy Faludy könyvének a hazai szamizdat kiadását terveztem. A mérleg másik serpenyőjében ellenben ott volt az esély, hogy végre magyarul, Magyarországon is megjelenhet egy időközben már-már világhírűvé vált magyar regény.
Olvasni persze nem olvastam a könyvet, csak a fordításairól, az az új meg új kiadásairól tudtam. És néhány adatot ismertem Faludy életéből. A háború kitörése előtt Franciaországba, onnan Marokkóba, majd Amerikába emigrált, a háború után hazatért, a szociáldemokrata Népszava munkatársa lett, megszervezte Prohászka Ottokár, az antiszemita püspök szobrának ledöntését. 1950-ben letartóztatták, az ávó fogdájába, onnan pedig a recski internálótáborba került, de ez nem változtatott baloldali, egyúttal azonban a kommunizmust elutasító meggyőződésén; egész életében megmaradt szociáldemokratának. 1956-ban újból emigrált, a Londonban megjelenő Irodalmi Újság főszerkesztője lett.
Az a kevés viszont, amit írói munkásságáról tudtam, részben ellene szólt. A Villon-fordításokat a művelt Kőszeg-család kávéházi költészetnek tartotta. Az átköltéseket tartalmazó kötet valamikor kamaszkoromban került a kezembe. Az előszó felbosszantott. Itt Faludy azt írja, hogy Villon középkori francia nyelve lefordíthatatlan. De akkor már olvastam Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Vas István fordításait, tehát tudtam, hogy Faludy állítása nem igaz. A Haláltánc-ballada agyonidézett zárósorai – „véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” – bosszantó giccsként csengtek a fülemben.
Vas István egyszer, amikor valamiért megharagudott felfedezettjére, Petri Györgyre azt mondta Réz Pálnak: ő a ti Faludytok. Szerettem Vas verseit, tiszteltem benne, hogy elismertsége, Aczéllal való barátsága ellenére meggyőződésében hajlíthatatlan. Egyúttal azonban Petri-rajongó voltam, és ma is az vagyok: bántott Vas lekezelő megjegyzése. Kíváncsian és elszántan indultam Torontóban Faludy lakása felé. Bosszúságomat, amelyet a hallgatók idétlen kérdései keltettek bennem, szertefoszlatta, hogy az előadás után odajött hozzám egy csinos lány, néhány formális mondattal gratulált az előadásomhoz, de aztán úgy kezdett beszélgetni, mint aki benne lenne egy hosszabb társalgásban is. Még volt fél órám a Faludynak mondott időpontig. Üljünk be valahová, javasoltam, és beültünk egy kávéházba egy pohár borra. Búcsúzáskor megbeszéltünk egy másnapi találkozást.
Faludynál jónéhány ember gyűlt össze. Biztosan ott volt Egri György, Faludy recski rabtársa, vele később is többször találkoztam. Úgy rémlik, ott találkoztam a Szabad Európa rádió magyar szekciójának egyik vezetőjével. A rádió a CIA intézménye volt, az említett úr mindenre figyelt, de nem szólalt meg, ha kérdezték valamiről, néhány szót mormolt olyan halkan, hogy fülelni kellett, hogy az ember megértse. Ez az ember inkább hírszerző, mint rádiós, gondoltam, és Kardos György jutott az eszembe, a Magvető Könyvkiadó igazgatója, aki korábban a „katonapolitikai” osztály nyomozója volt. Érdekes, gondoltam, hogy az efféle katonai foglalkozású emberek, ha az ellentétes oldalon állnak is, mennyire hasonlítanak egymáshoz. Anyám, aki időnként igen szókimondó tudott lenni, rászólt a hallgatag úrra: Maga miért nem szólal meg?
Gondolom, a New Yorkból küldött levelemben megírtam, hogy a Pokolbeli kéziratát szeretném magammal vinni, megpróbálom elintézni, hogy a Magyarországon, szamizdat kiadásban megjelenjen, viszont jó lenne, ha készülne a kéziratról egy xerox másolat, hiszen a vasfüggöny mögött egy kézirattal bármi megtörténhet, még az is, hogy Bulgakov próféciája („Kéziratok nem égnek el!”) ellenére elég. Megnyugtattak, hogy van másolat. Én csak annyit ígérhettem, hogy mindent megpróbálok.
Másnap anyám Torontóban élő ismerőseivel találkozott, én pedig találkozhattam a csinos lánnyal, aki olyan kedvesen megdicsérte az előadásomat. Elmondta, hogy a családja Ukrajnából települt át Kanadába, a nagyszülei a kolhozosítás és az ukrajnai éhínség elől menekültek el a Szovjetunióból. Számos ukrán családhoz hasonlóan azért jöttek Kanadába, mert ott (itt) még voltak viszonylag olcsón megszerezhető földek, és ők nagy földterületen akartak gazdálkodni. A beszélgetés közben, azt hiszem, kölcsönösen éreztük, hogy mást is akarunk egymástól, mint elmondani a családjaink történetét. De nem volt hová mennünk. Így – Karinthyval szólva – nem történt köztünk naturalizmus. Tessék türelemmel lenni.
Másnap visszaautóztunk a Niagarához, alaposabban megnéztük a vízesést, leadtam a bérelt autót és visszarepültünk New Yorkba. A kéziratot odaadtam anyámnak. Ezt nem tettem okosan: New Yorkban lett volna rá időm, hogy a kéziratot figyelmesen elolvassam, a helyesírást egységesítsem. Csiszár Gábor Faludy-könyvében azt írja, „Demszky Gábor és Kőszeg Ferenc vették föl a kapcsolatot Faludyval, hogy kiadnák a szöveget”.(Csiszár Gábor: Faludy György. Korunk. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2020. 211. oldal.) Ez azonban így félreérthető: Demszky és a felesége, Hodosán Rozi 1988-ban voltak Amerikában, akkor találkoztak Faludyval, de akkorra a Pokolbeli már megjelent.
Az én útlevelemet 1986-ban bevonták, öt évre eltiltottak a külföldi utazástól, de 1988-ban elkezdett megdőlni a rendszer, erre visszavonták a tiltó határozatot. A frissen visszakapott útlevelemmel 1988 novemberében ismét kimentem Amerikába; Haraszti Miklóssal együtt meghívtak a Helsinki Watch (Helsinki Jogőr) megalakulásának tízedik évfordulójára. Demszkyvel és Rozival Király Bélát látogattuk meg, Faludyval legközelebb Budapesten találkoztam.
Az ukrán származású lánnyal – szégyenszemre még a keresztnevét is elfelejtettem – levelezgettünk, újabb találkozást terveztünk. A szocialista magyar útlevéllel nem volt olyan egyszerű elhagyni az Egyesült Államok területét, majd visszatérni oda, abba maradtunk, hogy ő jön New York-ba. Bennem időközben feltámadt valamilyen kicsinyes gyanakvás: nem vagyok én egy olyan szívdöglesztő pasas, hogy egy ilyen csinos lány csak úgy rám hajtson. Hátha be van szervezve… Aztán egyszerre csak jött egy levél, hogy egy hét múlva New Yorkban lesz. Püff neki! Az iskolaév a végéhez közeledett, én már a feleségemet vártam. Az volt a tervünk, hogy hármasban utazgatunk egy kicsit Amerikában, aztán repülünk vissza Frankfurtba majd Budapestre. A lányunk, aki szeptember óta amerikai iskolába járt, decemberig nem szólalt meg angolul, áprilistól ellenben nem szólalt meg magyarul. Az állította, hogy elfelejtette az anyanyelvét.
Mi elég szabad házasságban éltünk, megmondtam a feleségemnek, hogy egy Kanadában megismert lánnyal találkozom, az egyetlen lakáskulcsot pedig odaadtam a feleségemnek, hátha ő ér haza előbb. Amikor beszálltam a metróba, akkor kaptam észbe, hogy megint nincs hová mennünk. Mobiltelefon akkor még nem volt, nem kérhettem vissza a kulcsot. És hitelkártya se volt, azzal a pénzzel, negyvenegy néhány dollárral kellett gazdálkodnom, ami zsebemben lapult. Hamarosan találkoztunk, elmondtam, mi a helyzet, szállodába kellene mennünk. Kicsit féltem ettől a mondattól, tartottam attól, hogy megsértődik, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a pénzemből csak valami garniszállóba mehetünk, és arról se volt fogalmam, hogy az mennyibe kerül.
De az ukrán lány éppen olyan racionális volt, mint a nagyszülei, akik az olcsó föld kedvéért jöttek Kanadába. Pár lépésnyire találtunk egy szerénynek tetsző szállodát, a szoba negyven dollárba került, a portásnak a szeme se rebbent, hogy miért térünk nyugovóra délután kettőkor, és nem csodálkozott azon sem, hogy fél ötkor elhagytuk a szállodát. Közben azonban csodálatos két órát töltöttünk a szobában. A parám persze elmúlt, hogy az ukrán lányt az állambiztonság állította rám. De ha mégis, sok bűnüket jóvá tették ezzel. Fél ötkor a Don leánya buszra szállt, indult a repülőtérre: csak ezért a két óráért repült Torontóból New Yorkba. Írtam neki még egy-két levelet, de soha többé nem válaszolt. A címét a noteszembe írtam be, a noteszt viszont a Függetlenség napi népünnepély forgatagában elvesztettem. Így – szégyenemre – a nevét sem tudom. Faludy György biztosan megáldotta volna a szerelmünket, ha van alkalmam, hogy elmeséljem neki.
Szeptember elején érkeztünk haza Budapestre, hamarosan megjött anyám is, rendben meghozta a kéziratot. Tőlem biztosan elkobozták volna, egy korábbi hazaérkezésem alkalmával a kocsiban talált bécsi moziműsort is hosszan tanulmányozták, és rá is kérdeztek, milyen filmet láttam. Joggal gyanakodtak: egy fénykép fekete hátterébe írtam be néhány fontos telefonszámot. Ezeket nem vették észre.
Leíró irodát kezdtem keresni, ahol van olyan írógép, amellyel elő lehet állítani a könyvoldalhoz hasonlatos sorkizárt szöveget. Nem tudom ajánlotta-e valaki a leíró irodát az Orczy téren, vagy véletlenül bukkantam rá. Az előbbi a valószínűbb, sorkizárós, gömbfejes írógép nem volt minden irodában. Továbbá: kocsival mentem az Orczy térre, vagyis tudtam, hová megyek. Ha keresgélnem kellett volna, inkább a tömegközlekedést választom.
Nagyobb baj, hogy nemcsak a leíró iroda ajánlójának a kilétére nem emlékszem, de annak a kedves, szőke lánynak a nevére sem, aki az iroda gömbfejes írógépével leírta az ötszáz oldalas szöveget, határidőre, pontosan, sőt a nyilvánvaló helyesírási hibákat is kijavította. Pedig a munka befejezése után is megkeresett. Állást változtatna, nem tudnék-e segíteni neki. Nem tudtam. Akkor beszélgettünk, egyetlen alkalommal, hosszabban. Szorongó, depresszióra hajlamos lány volt. Bár alig ismertük egymást, nyíltan beszélt arról, hogy milyen kilátástalannak érzi az életét, és ha nem lesz valami pozitív fordulat, az ablakon ugrik ki. Még néhányszor beszéltünk telefonon, aztán elment a leíróirodából, nem láttam többé. Szégyellem, hogy a nevét sem tudom, pedig ennek a történetnek, a Faludy-regény első magyarországi kiadása történetének ő a főszereplője, hőse.
Ekkor azonban még csak ott tartottunk, hogy megbeszéltük a munkát, és átadtam a kéziratnak az első részét. A Vezetőképzőnél szerzett rossz tapasztalatok figyelmeztettek arra, hogy részletekben adjam át a kéziratot, és csak akkor adjak át egy újabb részt, ha az előzőt már visszakaptam. Az Orczy térre nyíló egyik utcában parkoltam, egy nagy szeméttároló fém konténer állt előttem, mintegy fél méterre a kocsi orrától. A feszültségtől, szorongástól abnormális állapotban lehettem, mert ahelyett, hogy hátra tolattam volna, nekihajtottam a konténernek, és miután a kocsi az ütközéstől megállt, gázt adtam, hogy leküzdjem az akadályt. Sosem voltam jó autóvezető, de azért ilyesmit se előtte, se később nem csináltam. Az új Toyota jobb első ajtaját ki kellett cserélni: a rám törő szorongás tetemes összegbe került.
Amikor Budapesten kezembe vehettem végre a kéziratot, láttam, hogy sok benne a hiba, de azt is láttam, hogy a hibák nagy része abból származott, hogy Faludy nem követte a helyesírási szabályok változásait, például az és elé nem tett vesszőt. Ezt elemi iskolás koromban még én is így tanultam, csak talán 1952-ben mondta ki az Akadémia – helyesen -, hogy a mondatokat összekapcsoló kötőszavak elé vesszőt kell tenni. De végiggondoltam, ha az ötszáz oldalas kéziratban elkezdem korszerűsíteni a központozást, az legalább két hét.
A Feketében kudarcain megtanultam, a szamizdatkészítés a jogszabályok értelmében tilos tevékenység, egy nyomdába tehát nem mehetünk be úgy, mintha egy állami kiadó tekintélyes munkatársai volnánk. Egyébként a nyomdába bemenni, a szedésbe belejavítani a szerzők és a szerkesztők számára is tilos volt. Ezt a szabályt csak Devecseri Gábor szegte meg, aki minden nap változtatott valamit a magyar Homérosz befejezhetetlen szövegén.
A gömbfejes írógéppel legépelt-kiszedett szöveggel végül Demszky is elégedetlen volt, a felesége, Hodosán Rozi leköltözött a perőcsényi nyaralójukba ott javította a vesszőket és ékezeteket. A könyv formátuma semmilyen szabvány méretnek nem felel meg, mérete 19,7 x 13,6 cm (álló méret), a szöveget Rozi vágta körül erre a méretre, szokásosnál keskenyebb margót hagyva a szöveg körül. Ugyancsak Perőcsényben készültek az ofszet lemezek az ezermester építész, Taksás Mihály közreműködésével. Taksás vitte el a lemezeket a kis nyomdába, ahol a lemezekről kinyomták, bekötötték a könyveket. Első nekifutásra ezer példányt, majd – tekintettel a nagy érdeklődésre – további kétezret. Ez volt a legnagyobb példányszámban megjelent szamizdat kiadvány, és egyúttal ez volt a szamizdat könyvkiadás legnagyobb anyagi sikere.
Az impresszumban két kiadó van feltűntetve: az AB Független Kiadó és az ABC Független Kiadó. Az első az Demszky kiadója, mondtam. Rozi szigorúan és teljes joggal rám szólt: Nem, az Demszky Gábor és Hodosán Róza kiadója. Való igaz: Rozi 1979-től kezdve rengeteget dolgozott a kiadóért, a kiadóban, ahogy ezt meg is írta a Szamizdat történetek című, ragyogó könyvében. Az ABC Független Kiadó Nagy Jenő vállalkozása volt. Demszky és Nagy Jenő együtt kezdték meg a szamizdat könyvkiadást, de egy idő után összekülönböztek, akkor vette fel Nagy Jenő kiadója az ABC nevet. A Faludy-kiadást azonban együtt vállalták. A könyv utolsó oldalán tizenkét cím szerepel Faludy műveiként; közülük nyolc mellett a megjegyzés: ZÁROLT. „Nálunk nincs cenzúra” írta Aczél György, a Kádár-rendszer második embere A magyar társadalomról című cikkében ( Valóság, 1980., 12.)
Nem tudom megállni, hogy ne ismételjem meg az avas kérdést: hogy léphetett koalícióra a demokratikus ellenzékből létrejött SZDSZ azzal a párttal, amelynek jogelődje, az MSZMP kategorikus imperatívusszá tette a hazudozást.
Hogy mi volt Nagy Jenő szerepe a Pokolbeli kiadásában, nem tudom. Cikkem írása közben emailt küldtem neki, de nem kaptam választ.
Faludy 1986 februártól júliusig dolgozott a szövegen, majd a kijavított kézirat xerox másolatát Angliában élő fia közvetítésével eljuttatta a budapesti brit követségre (Csiszár, 211. oldal). Ort Endre Faludynak írt 1987. január 7-i levele szerint ezt a példányt vitte el Nagy Jenőnek; Jenő azonban óvatlan volt, az utcán átvett példányt hazavitte, azt a másnapi házkutatás során lefoglalták, Jenő kilopta a kupacból a példányt. Ez a történet még valószínűtlenebb mint az, amelyet Faludy Erényi Lilynek ír le, az 1987. szeptember 27-i levelében. Eszerint Ort az amerikai követségen kapta meg a kéziratot,
Könyvében Csiszár Gábor Ort Endre Faludy Györgyhöz írott, 1987. január 7-i levelét idézi. Eszerint Ort, nyomában az őt követő állambiztonságiakkal, a lakására vitte haza a csomagot, majd összehívta a barátait, akik 12 egyforma csomaggal hagyták el a házat, így az ávósok nem tudták, kit kövessenek. A jelenet hatásos lenne egy James Bond filmben, a valóságban azonban aligha történt meg. Vajon a követő állambiztonságiak miért nem vették el a csomagot Ort Endrétől, amikor kijött az angol (egy másik előadása szerint az amerikai) követségről, miért várták meg, amíg összetrombitálja a tizenegy fős kamu-kommandót, amely elrejtette előlük a keresett csomagot? Hodosán Róza azt mondta el, hogy Ort Endre nála jelentkezett, átadta a csomagot a kézirattal, arról azonban szó sem volt, hogy Ort részt vett volna a kézirat javításában. Nemcsak azért nem, mert a csomagot hozó küldöncöt senki sem ismerte, hanem mert a javítást a Faludytól elhozott kézirat alapján már elvégezték.
Az interneten olvasható Ort Endre (született Budapest, 1961. március 1. fedőneve „Szatmári Béla”) 6-os kartonja; Ort-Szatmárit 1987. június 7-én vett át a III/III. állományából a III/I (hírszerzés) 8. osztálya. Vagyis akkor, amikor a mit sem sejtő Faludy elintézte neki, hogy a szegény sorsüldözött ügynöknek engedélyezzék a bevándorlást Kanadába.
Faludy könyve megjelent, de a szöveg históriája nem ért véget. A perfekcionista Krassó továbbra sem volt elégedett a szöveggel. Meghívta Londonba Vágner Annát, Nusit, a demokratikus ellenzék villámsebességgel és hibátlanul dolgozó gépíróját, hogy írja le újra a könyvet, és meghívta Hodosán Rozit, hogy végezze el az új szöveg korrektúráját. Minden készen állt arra, hogy a Pokolbeli egy minden addiginál tökéletesebb változatban is megjelenjen. Csakhogy közben a rendszerváltás ügye is haladt előre: Krassó hazatérhetett londoni emigrációjából. Haza is tért, a rendszerváltó ország fontos közszereplője lett, a Faludy-könyv újrakiadásának az ügye háttérbe szorult.
1988 szeptemberében Faludy is hazalátogatott, a következő évben hazatelepült. A Szabad Demokraták Szövetsége a Jurta Színházban nagyszabású ünnepséget rendezett a tiszteletére. Demszky érthető módon nehezményezte, hogy a Pokolbeli víg napjaim első „legális” magyarországi kiadásának jogát (1989) Faludy a Magyar Világ Kiadónak adta át. A kiadó két vezetője, Halász György és Bodnár János korábban a Magyar Hírek, a Magyarok Világszövetsége lapja főszerkesztője, illetve művészeti vezetője volt. A világszövetség a rendszerváltás előtt az állambiztonsági szervezet fiókintézményeként működött.
Faludy írói értéke viták tárgya volt. Ma már nem az, alakja veszített az érdekességéből. De az alábbi idézet egyszerre érzékeltetheti politikai felfogását, írói látásmódját, sőt írói rangját is. A Pokolbeli víg napjaim a 20. század sok-sok magyar írói önéletírása között a fontosak, a megőrzendők között van. És ráadásul még jó olvasmány is (250-251. oldal):
„Néhány perccel később Kéthly Anna szobájában ültem. Míg a poros, piszkos Körúton szaladtam a romházak között, rémképek kavarogtak a fejemben: most nyugodt voltam. A szociáldemokrata pártház barátságos rendetlensége felvidított: Bíró Zoltán lakásának álszent, nyomott és titkosrendőri atmoszférájából klubházba kerültem, kaszárnyából nyájas társalgóba, inkvizítor helyettesének karmai közül kocsmába, ahol néha még az igazat is kimondták. És ha maradt bennem szorongás, úgy Kéthly Anna hűvös, impozáns nyugalma és hideg, üdítő szépsége végképpen helyrebillentette lelki egyensúlyomat. Kéthly Anna már hatvan fele járt, és öregedve egyre szebb lett; de még mindig úgy viselte, mint régen, jeges dicsfény módjára. Mindig éreztem, hogy szépsége nem nőiességéhez tartozott, inkább erkölcsi magatartását tükrözte, sugározta rá vissza, és ragyogtatta kíváncsiság nélkül való és mégis élénk szemeiből csak úgy, mint friss és töretlen homlokáról, mely porcelánhoz hasonlított.
Nagy örömet éreztem, hogy szemtől szembe ülhetek valakivel, akihez, bármennyire különböztek is nézeteink, mindennél szorosabb szálakkal fűzött a tény, hogy a leglényegesebben megegyeztünk, abban hogy többre tartottuk a becsületességet a megalkuvásnál, a jellemet a sikernél.”
Kőszeg Ferenc
Címlapfotó: Budapest, 1988. szeptember 20. Faludy György, hosszú évek után hazalátogató Torontóban élő 78 éves magyar költő sok-sok olvasójától körülvéve dedikálja könyveit Budapest új – Eötvös József nevét viselő – könyvesboltja előtt, a Szamuely utcában. MTI Fotó: Cser István
„Fanyalgás” Ősrégi barátaim szemrehányást tettek nekem, miért használom a Márki-Zayval kapcsolatos kritikai megjegyzésekre a „fanyalgás” szót; volt, aki határozottan felszólított,...
A kurszki csata „Sztálingrád után vagyunk” – nyilatkozta Lengyel László a 168 Órának 2019. november 10-én, miután az önkormányzati választáson...
Az előválasztás eredményhirdetése után Karácsony Gergely négy kérdést tett fel. Ki az, aki képes szélesíteni az ellenzék választási bázisát? Ki...
A koronavírus, a pandemia súlyos károkat okozott a világnak, Magyarországnak, Budapestnek és Budapest Belvárosának, amelyet a Város szívének is neveznek....
