Százhetvennégy éve, hetvennyolc éve

Március 19-én kezdtem írni ezt a blogot, elgondolásom szerint az utolsót a választás előtt. Persze lehet, hogy pusztán figyelmetlen voltam, de mintha a magyar sajtó megfeledkezett volna, hogy ez a nap is történelmi dátum. De mit is írhattak volna? Ezen a napon szállták meg a náci Németország csapatai a védtelen Magyarországot, ahogy a Szabadság téri emlékmű mutatja?

Vagy: ezen a napon érkeztek hazánkba nagy szövetségesünk csapatai, hogy véget vessenek Horthy és Kállay miniszterelnök pávatáncának, és lehetővé tegyék, hogy a hazafias erők végre eltávolítsák az országból az ellenségeinkkel titokban együttműködő zsidókat.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Megszállták a németek az országot: mostantól kezdve szigorú titoktartással kell azon dolgoznunk, hogy az utolsó előtti pillanatban szembeszállhassunk a nácikkal, és ne tapadjon ránk a szégyen, hogy mi voltunk Hitler utolsó szövetségese. Megérkeztek német barátaink, most már semmi sem állhatja útját, hogy hűséges fegyvertársként kitartsunk nagy szövetségesünk mellett a végső győzelemig.

Március 19-ének ez a kétféle értelmezése ma is elevenen él, és az sem kivételes, hogy egyazon sajtótermék egymás mellett képviseli mind a két változatot: az egyik cikk arról szól, hogy Horthy bölcs és bátor következetességgel készítette elő a kiugrást; a másik arról, hogy a magyar honvédek, ellentétben az áruló románokkal, még Hitler halála után is harcoltak a szovjet csapatok ellen. A Fidesz egyszerre akarja képviselni mindkét álláspontot, hiszen hívei között mindkét véleménynek vannak követői.

Az ukrajnai háború pedig ismét két álláspont egyidejű képviseletére készteti a Fideszt: sajnáljuk az ukránokat, a háborúból menekülők már nem migránsok, nem zárjuk őket drótkerítés mögé, de elítéljük azokat, akik gazdasági intézkedésekkel sújtják Oroszországot, és fegyvert szállítanak Ukrajnának. Pedig keresztény ember létükre tudhatnák a Bibliából: a langyosakat, akik egyszerre mondanak igent is, meg nemet is, kiköpi szájából az Úr.

Mostanában gyakran megkérdezik tőlem, vannak-e emlékeim a háborúról. Hogyne lennének. 1944. március 19-én egy hónap híján öt éves voltam, attól kezdve vannak folyamatos emlékeim. Már felnőttként olvastam Bibó írását az 1947-es békeszerződésről, a megalapozatlan reményekről, hogy Magyarország esetleg megtarthatja Kárpátalja, Észak-Erdély egy részét. Sztálint nem nagyon érdekelte, hogy a birtokába került országok a háború alatt a németek vagy a szövetségesek oldalán álltak-e: Lengyelország, Csehország ugyanazt kapta jutalmul, amit Magyarország, Bulgária büntetésből.

Mégis egyszercsak eszembe villant egy kép, amely választ adott a kérdésre, amelyet a történelem persze, akkor már húsz éve megválaszolt. A budapesti háború utolsó időszakát a Szociális Nővérek zárdájában töltöttük, a Thököly út és az Aréna út sarkán. A zárda lakói majd mindannyian bujkáló zsidók voltak. A zárda vezetője, Slachta Margit lenyűgöző bátorsággal és ravaszsággal védte meg az embereket, akiket a nyilas pártszolgálatosok el akartak hurcolni. Január 12-én este és éjszaka súlyos harcok voltak a környéken, a felnőttek attól tartottak, az egész épület ránk omlik. Reggelre az ágyúzás megszűnt, a környék orosz katonákkal telt meg. A nyilasoktól már nem kellett tartani, de mindenki ismerte a történeteket a nőket erőszakoló, fosztogató orosz katonákról.

Nyílt az ajtó, de nem oroszok jöttek, hanem román tisztek, udvariasak voltak, franciául beszéltek. A pincében bujkáló középosztálybeli nők közül sokan tudtak franciául, az apácák elővették az elrejtett francia konyakot, az első találkozás igazi felszabadulás volt. Másnap aztán megérkezett a részeg orosz katona is, belelőtt az oltárba, mert megtanulta, hogy a vallás a nép ópiuma, a nők közben elbújtak, az orosz pedig olyan részeg volt, hogy nem találta meg őket.

Én meg Bibót olvasva azon gondolkoztam, vajon hogy gondolhatták némelyek, hogy az oroszok nem csatolják vissza Észak-Erdélyt Romániához, miután a románok megnyitották a szovjet hadsereg előtt a frontot, együtt harcoltak az oroszokkal, a magyar honvédség pedig a németek oldalán harcolt, holott Sztálingrád óta már a németek is tudták, hogy a háborút elvesztették. Amiről beszélek, az nem történelem, nem a múlt, hanem a jövő.

Orbán hazugságbeszéde

A Heti Világgazdaság szerzőpárosa (Windisch Judit és Nagy Iván László) nyomban a beszédek elhangzása után Orbán beszédét „lezseren magabiztosnak”, Márki-Zayét „erőltetetten optimistának” látta. Szerintem Orbán gátlástalan hazugságbeszédet tartott – mondhatni, egyetlen szava nem volt igaz. Ezt még a saját hívei körében sem beszélhetne így, ha létezne Magyarországon nyilvánosság.

Sokan állítják, hogy Orbán kivételes politikai tehetség, aki kivételes ösztönnel érez rá arra, mi az, amit a társadalom többsége hallani akar tőle. 1989. június 16-án a Hősök terén én is ilyennek láttam, és ilyennek láttam még többször is, amikor az 1990-es években keményen és szellemesen bírálta az Antall-kormány politikáját. Sőt, egyetértettem vele még akkor is, amikor 1994 februárjában Eörsi Jánossal együtt interjút kértünk tőle a Beszélő számára. Mintha nem is újságírói kérdésekre válaszolna, mint politikustársához fordult hozzám, és szinte barátilag tanácsolta, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ne lépjen koalícióra Horn Gyula szocialista pártjával. „El tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra, a másik oldalon meg egy táborba sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű.” (Beszélő, 1994. február 17., 10. old.)

Az MSZP és az SZDSZ koalíciókötése után Orbán Viktor mindent elkövetett, hogy a lövészárok létrejöjjön és meg is maradjon. Csakhogy 2010 óta a lövészárok egyik oldalán kizárólag Orbán Viktor és hívei állnak, akik ismereteiket a világról kizárólag az Orbán-médiából szerzik be. Minden más politikai csoportosulás a lövészárok másik oldalán áll. Csak Orbán bélyegzi őket baloldalnak, holott vannak köztük liberálisok, konzervatívok, de még nemzeti radikálisok is.

Ahogy a Rákosi- meg a Kádár-rendszerben megtanulhattuk: mindenki az imperialisták ügynöke, aki mást gondol, mint a kommunista párt fő- vagy első titkára.

A szabadság ünnepén elmondott Orbán-beszéd alaphazugsága az, hogy Ukrajnában két állam áll szemben egymással, akik a konfliktusukat fegyveres erővel akarják rendezni. „Ennek a háborúnak nem lett volna szabad megtörténnie” – mondja Orbán. Valóban nem lett volna szabad – mégis megtörtént, mert egy nagyhatalom, Putyin Oroszországa rátört Ukrajna népére. Egy olyan ország miniszterelnöke kerüli el a vétkes megnevezését, amelyet történelme során kétszer szállt meg az orosz nagyhatalom, hogy eltiporja az ország frissen kivívott szabadságát. Akinek ennyire nincsen semmi köze hazája múltjához, hagyományaihoz, az nem alkalmas arra, hogy az ország miniszterelnöke legyen.

Nem alkalmas arra, hogy miniszterelnök legyen. Egyszerűen azért nem, mert folyamatosan ostobaságokat beszél. „Magyarország segít a menekülteknek, de továbbra is elutasítja a migrációt.” Orbán politikája évek óta a külföldiek elleni uszításra épül. Jönnek a letelepedési kötvények tulajdonosai – ők nem migránsok, hiszen fizettek a letelepedési engedélyért. Jönnek a beruházók Jordániából, Katarból, Isztanbulból – ők se migránsok. Jönnek a vendégmunkások, leginkább Ukrajnából – ők se migránsok,  nélkülük nem készült volna el a török milliomos család luxus szállodája, a  Matild Palace.

Közben jöttek a szíriai háború menekültjei, akik Aszad terror-különítményei meg a szíriai diktátor segítségére siető Putyin bombái elől menekültek – róluk nyomban kiderült, hogy migránsok, őket szögesdrót mögé zárva kell éheztetni, hátha ettől észre térnek, és visszamenekülnek Szíriába. Rendben is lett volna minden, de egyszerre csak megérkeztek az ukránok: ők is Putyin bombái elől menekültek, akárcsak a szírek, őket (egyelőre) mégsem lehet szögesdrót mögé zárni. Orbán megtalálta a megfelelő formulát: „Most mindenki láthatja a különbséget” – a menekülő a szomszédból jön, a migráns több ezer kilométer távolságból.

De kár, hogy az amerikaiak nem fedezték fel ezt a különbséget: hány 56-os migránst toloncolhattak volna vissza a távoli Magyarországra, Kádár meg nyomban fel is akasztathatta volna őket a haza védelmében.

Viktor, Viktor, mi lett belőled? Azt tanultad Antall Józseftől, hogy hazánk tizenötmillió magyar anyaországa. Hát sose nézel rá a Központi Statisztikai Hivatal táblázataira? Pedig onnan megtudhatnád, hogy Magyarország népessége 1981 óta folyamatosan csökken, a „természetes fogyás” évente 30-40 ezer fő, sőt, az elmúlt három évben a COVID miatt még több is ennél, és az „utódállamokban” élő magyarok száma egymillió-nyolcszázezerre becsülhető, azaz a világ magyarjainak száma 11 és 12 millió között lehet. De akkor a létszámhoz hozzá kell számítanunk azokat is, akiknek a nagyszülei vándoroltak ki Amerikába.

Azt is mondtad, a szomszédunkban, ahol most háború van, „magyarok százezrei” élnek. A Kárpátalja mozgásban című könyvet a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. adta ki, előszavát Grezsa István miniszteri biztos írta, tehát aligha minősül holmi hazafiatlan liberális fércműnek. A könyv szerint a kárpátaljai magyarok száma 131 ezer fő, számuk azonban folyamatosan csökken, mert a frissen szerzett magyar állampolgárság lehetővé teszi a számukra, hogy elhagyják szülőföldjüket, meg azt is, hogy az unió más országában telepedjenek le.

Az elmúlt hétig a kormányzati propaganda úgy tett, mintha az Ukrajnából menekülők nagyrészt magyarok lettek volna. Orbán Viktor mintegy harminc rendőr kíséretében meglátogatott egy menekültszállást, és sikerült is szóba elegyednie egy kárpátaljai magyar családdal, a fideszes budapesti Belváros „független lapja” fényképes riportban számolt be arról, hogy Szentgyörgyvölgyi Péter polgármester és Böröcz László országgyűlési képviselő adományokat csomagol a Belváros testvérvárosa, Rahó lakosai számára. A fentebb említett könyvből tudható, a 2001-es népszámlálás adatai szerint Rahó 14 699 lakosából 1037 volt magyar, létszámuk 2014-re 847-re csökkent.

A menekülők nem magyar többségéről a civil szervezetek (így a Migration Aid) gondoskodtak, ők szereztek számukra szállást. Ők meg például a Magyar Helsinki Bizottság nyújtottak számukra tájékoztatást a továbbutazás lehetőségéről.

A helyzet csak négy hét múltán változott meg, amikor kiderült, hogy a „brüsszeli bürokraták” fizetnek azoknak az országoknak, amelyek gondoskodnak az ukrajnai menekültekről. A feladatot ekkor nyomban a Katasztrófa-elhárítás (leánykori nevén: Tűzoltóság) nevű fegyveres szervezet vette át. Első intézkedésük az volt, hogy a civil szervezeteket kitiltották a pályaudvarokról.

Talán érdemes megemlíteni, hogy 1910-ben, 128 791 zsidó élt Kárpátalján, többségük Mózes vallású magyarnak tartotta magát. 1944-ben a magyar csendőrök begyömöszölték őket az Auschwitz felé induló vonatokba. 1989-ben 296 magyar anyanyelvű zsidó élt Kárpátalján. Ezzel szemben a Kárpátalja mozgásban becslése szerint mintegy húszezer magyar anyanyelvű cigány él a kárpátaljai területen, őket azonban a könyv szerzői nem számítják a magyarok közé. Érdekes módon azok a kevesek, akik magyarokként kerültek civil befogadókhoz, történetesen cigányok voltak. Erről azonban sem a Mai Belváros című független újság nem adott hírt, sem a propagandafilm, amely a magyar menekülteket meglátogató miniszterelnököt mutatta be.

Egyszerű és bonyolult

A nyelvekben a melléknevek jelentése a szövegösszefüggéstől függően lehet pozitív és negatív. Hideg van, de a téli kabátom jó meleg – ha ezt a mondatot halljuk, nyomban érezzük a kabát kellemes melegét. Milyen meleg van ma – majd megfulladunk a júliusi hőségben. „Egyszerű, de tiszta nóták / Amiket én dalolok” – Karinthy paródiájában az „egyszerű” szó Szabolcska Mihály versének tartalmatlanságát jelzi.

Kopernikusz a matematika nyelvén leírta a bolygók pályáját feltéve, hogy a Nap körül keringenek: egyszerű formulák sorakoztak a papíron. Ellenpróbaként leírta, milyen a bolygók pályája, ha a Naprendszer a Föld körül kering: elviselhetetlenül bonyolult képletek alakultak ki. Isten nem kényszeríthette az égitesteket ilyen bonyolult pályára – mondta állítólag a tudós, és bizonyossággá vált számára a feltételezés, hogy a bolygók a Nap körül keringenk.

Orbán Viktor március 15-i beszéde rendkívül bonyolult volt. Nem mintha különösebben bonyolult dolgokat állított volna, de minden állítása további vizsgálatra szorult, és minden számadatról kiderült, hogy hamis: vagy már megcáfolták, vagy elévült.

Szent-Györgyi Albert felfedezéséről úgy beszél, mintha a Nobel-díjas tudós sajátos magyar leleménnyel meglátta volna a szegedi paprikában a C vitamint. A felfedezéshez persze lelemény is kellett, de sosem vezetett volna a Nobel-díjhoz sok évig tartó, kemény kutatómunka nélkül.  Karikó Katalinról szólva nem említi, hogy a kutatót a kommunista bürokrácia kiüldözte az országból, ahogy korábban Neumann Jánost és Szilárd Leót a fasiszta fajelmélet. Nem említi azt sem, hogy Karikó Katalin Amerikában megjelent cikkére Németországban figyelt fel két „migráns” török kutató, ezzel kezdődött az együttműködés, amely a felfedezéshez vezetett.

Kampányrendezvények százaira került sor az országban – mondja Orbán Viktor –, „Battonyától Nemesmedvesig”. A nagygyűlés ötven évesnél fiatalabb résztvevőjének el kellett gondolkodnia, vajon hogyan került ide a két helynév.  Orbán azonban jól tudta, hiszen „felszabadulásunk évfordulóján”, április 4-én, minden évben el kellett hangoznia a két település nevének. De mi lehet két helységnévben a hazugság? A hivatalos szöveg szerint a szovjet csapatok 1944. szeptember 23-án, Battonyánál léptek először Magyarország földjére. Csakhogy akkor Magyarország területe nagyobb volt, mint jelenleg, Magyarországhoz tartozott egyebek közt Észak-Erdély: a szovjet és román csapatok augusztus 26-án ütköztek meg, már magyar területen, magyar csapatokkal. Ezután egy hónapon át folytak súlyos harcok Erdélyben. Erről azonban a felszabadulás krónikájában nem illett beszélni, így maradt a kiindulópont Battonya.

1945. április 4-e a magyarországi harcok befejezésének Sztálin által meghatározott időpontja volt. Valójában a határszéli Nemesmedves községben még április 11-én is folytak harcok, az utolsó német egységek pedig április 13-án, Pinkamindszentnél hagyták el az országot. A Sztálin által kijelölt nap mégis legnagyobb nemzeti ünnepünk lett, és az is maradt egészen 1990-ig. Orbán feltehetőleg középiskolai nosztalgiái hatására szőtte bele március 15-i beszédébe a kádárista kifejezést. Hasonló érzelmi késztetéssel a jövőben a Fideszt és saját kormányát emlegethetné a „pártunk és kormányunk” (bizalmas körben: „kortunk és pármányunk”) kifejezéssel. Pintér Sándor, Matolcsy György biztosan örülnének, ha ismét hallhatnák ifjúkoruk kedvelt szófordulatait.

Náci beszéd a márciusi ifjak napján

„A mi érdekünk az, hogy ne legyünk gyalogáldozat valaki más háborújában. Ebben a háborúban mi semmit se nyerhetünk…”  Ha Nigéria megtámadná Izlandot, valószínűleg azon a háborún se nyerhetnénk semmit,  mégis részt kellene vegyünk benne, egyszerűen azért, mert Izland a NATO tagja. Orbán azonban most bejelentette, csak olyan háborúban veszünk részt, amelyen nyerhetünk. És ezt mégis meg is toldja az ócska kommunista érveléssel, hogy a háborúkat a tőkések csinálják, hogy megtömhessék a zsebüket a fegyvereladásból származó haszonnal.

Aki már hallgatott néhány előadást a háttérhatalomról, annak egy pillanatig nem lehet kétsége, hogy Orbán zsidózik. Magyarországot a baloldal akarja belevinni a háborúba, a baloldal: azok a zsidó liberálisok, a tőkések pedig: a Soros.

Ha van Orbánban politikai zsenialitás, az az, hogy elő tud adni egy virtigli náci beszédet, egy karlendítés nélkül, nyílt zsidózás nélkül, de úgy hogy a híveinek nem támad kétsége, hogy bízhatnak benne: egy igazi náci beszél hozzájuk. Lehet, hogy Orbán azt gondolja, a másik oldalon ezt nem veszik észre, nem merik észrevenni.  De téved, láttunk mi már karón varjút, hogy ismét őt magát idézzük. És ha Magyarország nem akarja, hogy ósdi náci államként dobják ki az Európai Unióból meg a NATO-ból is, akkor tesz róla, hogy a választás napján megszabaduljon az ország Putyin zsebcicájától is.

Orbánnak azonban ez sem volt elég: beszédére egy aljas hazugsággal és egy aljas rágalommal tette fel a kupolát. „A baloldal elveztette a józan eszét, és holdkórosan beletámolyogna egy kegyetlen, elhúzódó és véres háborúba” – állította Orbán, és a nyomában ezt szajkózza az egész Fidesz-média.

Ugyan kérem! Az ellenzék és Márki-Zay Péter csak arra emlékeztet, amit természetesen Orbán is tud, hogy tagja vagyunk, jelenleg még a tagja vagyunk egy katonai szövetségnek: a belépésünkkel vállaltuk, hogy azt tesszük, amit a szövetség alapszerződése előír a számunkra. Ennek pedig a leglényegesebb pontja, hogy ha a NATO bármelyik tagállamát támadás éri, arra minden tagállamnak úgy kell válaszolnia, mintha őt magát érte volna támadás.

Akinek az emlékezete arra is képes, hogy akár harminc évvel ezelőtti dolgokat is felidézzen, az visszagondolhat arra is, hogy a Varsói Szerződés 1991-es megszűnése után hány ember tartott attól, hogy valamelyik szomszédos ország kevesli a trianoni zsákmányt, és újabb darabot csíp le az országból. A történelemtanárból lett honvédelmi miniszter, Für Lajos akkor a körkörös védelem eszményével nyugtatta az országot, amíg hozzáértő katonák el nem magyarázták neki, hogy a körkörös védelem azt jelenti, hogy egy bekerített egység várja a felmentést, vagy megadja magát.

A csatlakozás a NATO-hoz megnyugvást hozott: bárki támadjon ránk, egy hatalmas szövetségi rendszer áll mellettünk. Ukrajna nem a tagja a NATO-nak, a beavatkozási kötelezettség nem áll fenn, a NATO-országok nem akarnak közvetlenül beavatkozni. Ha legalább megkezdődtek volna a csatlakozási tárgyalások, Putyin valószínűleg nem mert volna rátámadni Ukrajnára. Orbán Putyin szolgálatában megvétózta az előkészítő lépéseket, ezért óriási felelősség terheli. Orbán egész Magyarországra szégyent hozott. 

A jó oldalon biztosabb

Orbán sok-sok lábjegyzetet, szómagyarázatot igénylő beszédéhez képest Márki-Zay Péter beszéde roppant egyszerű volt. A hatalom a népé, hirdetik a feliratok, ismétli el újra meg újra az ellenzék miniszterelnök-jelöltje. Hát ki másé volna egy alkotmányos demokráciában? Hiszen a hatalom a szabad választáson alapul, a hatalmat gyakorló kormányt a nép választja, és négy évenként le is válthatja, ha elégedetlen vele. Ott azonban, ahol a kormány kisajátította a tömegkommunikációt, ahol az adóbevételt a kormány számolatlanul szórja a saját választási propagandájára – ott a hatalom már nem a népé.

Márki-Zay a márciusi ifjakra hivatkozik, akikről pontosan tudjuk, hogy demokraták voltak, a jogegyenlőség, a sajtószabadság hívei. Orbán a középkori, a Rákos mezei gyűlésekkel hozakodott elő, ahol a nem nemeseknek nem lehetett szavuk. Ma egyetlen arc vagyunk, mondja Márki-Zay, de attól vagyunk erősek, hogy sokfélék vagyunk.  Orbán jogot formál arra, hogy ő mondja meg, ki része a nemzetnek, és ki nem az.

Különféle elnyomó hatalmak sokszor kényszerítették a nemzetet a rossz oldalra. Ma azonban magunk dönthetjük el, melyik oldalra állunk. És ha a rossz  oldalra állunk – teszem hozzá a magam szavait a miniszterelnök-jelölt szavaihoz –, ha április 3-án a választók többsége, akiknek a szemébe, fülébe, orrába és torkába a kormány kezében lévő „közszolgálati” média kizárólag a maga hazugságait tömi, Európa helyett Eurázsiára, demokrácia helyett a diktatúrára, az állam alapelvévé emelt korrupcióra szavaz, akkor megérdemeljük, hogy Magyarország Putyin utolsó csatlósaként álljon a világ színe előtt.

Márpedig Putyin – lehet, hogy két hét, lehet, hogy csak két év múlva – de biztosan bukni fog, mi pedig itt maradunk, homlokunkon a szégyenbélyeggel, hogy ismét egy háborús bűnös kiszolgálói, koldus-alamizsnával megfizetett kiszolgálói voltunk.

Egy szerény javaslat

Szerencsére van még egy esélyünk.  Onnan kaptuk, ahonnan a legkevésbé vártuk: Orbán Viktortól. A nagyhangú minidiktátor alázatos könyörgő levéllel fordult a „brüsszeli bürokratákhoz”, hogy mégiscsak adják oda neki a pénzt, amit azért nem kapott meg, mert országa nem jogállam, országa nem illik bele a demokratikus jogállamoknak abba a közösségébe, amelyek az Európai Uniót alkotják.

Kérelmét ismét hazugságözönnel támasztja alá. Azt állítja egyebek közt, hogy 450 ezer ukrajnai menekülőt fogadtunk be. Már az alapszám se igaz. A Migration Aid becslése szerint 200 ezren érkeztek Ukrajnából Magyarországra. De főképpen mit jelent a „befogadtunk” kifejezés? Felajánlottam a Migration Aidnek a fiamék szobáját, külföldön élnek, a szobájuk üres. Elsőként három felnőtt érkezett, meg egy gyerek. Két éjszakát töltöttek nálunk, aztán továbbutaztak Franciaországba. Két család jött utánuk, egy-egy éjszakát töltöttek nálunk, mentek tovább Bécs felé. Harmadjára négyen jöttek, két asszony, egy kislány meg egy korombeli öregúr. Négy napig maradtak, egész szépen összebarátkoztunk, aztán az élettársam vitte ki őket kocsin a Nyugatiba, Németországba indultak.

Az utolsó család, egy asszony és két tizenéves gyerek két éjszaka után csütörtökön reggel mentek el, ugyancsak Németországba. A következő család valószínűleg csak holnap érkezik. Az eddigiek az államnak egy fillérjébe nem kerültek, hiszen még a meg nem váltott villamosjegyek árát is a fővárosi önkormányzat fizeti meg. Elhelyezni pedig a kormány akkor sem tudná elhelyezni a menekülteket, ha itt akarnának maradni. (De nem akarnak, még a magyarok sem.) A migránsellenes propaganda jegyében ugyanis Orbánék azokat a menekültellátó intézményeket is szétverték, tönkresilányították, amelyek 1990 és 2010 között, nyögvenyelősen, de csak létrejöttek.

Az igény megalapozatlanságán túl Orbánékat azért nem kell pénzadományokkal kihúzni a slamasztikából, mert Orbán erőnek erejével az Európai Unió, sőt, újabban a NATO bomlasztásán dolgozik.

Ha egy ország tagja az államok egy közösségének, ha anyagi támogatást vár e közösségtől, nem utasíthatja el a pénzfelhasználás ellenőrzését. És nem nevezheti e közösség vezetőit a saját hívei szórakoztatására „brüsszeli bürokratáknak”. Mert ha ezt teszi, a legkevesebb, hogy a szemébe röhögnek, ha pénzért nyüszít a lábaiknál. Mindennél súlyosabb azonban az, hogy március 15-i beszédében Orbán kijelentette, nem hagyjuk magunkat a frontvonalba tolni. Vagyis: akkor sem veszünk részt egy háborúban, ha a NATO alapszerződése értelmében ez kötelességünk volna.

Szijjártó Péter, Orbán házi papagája már el is vartyogta: Mgrorszag mg tdja vdni mgt. Isten ne adja, hogy meg kelljen tapasztalnunk, hány napba telne a román hadseregnek, hogy elfoglalja Budapestet.

Nem kellene újból körbetáncolni a belügyekbe való be nem avatkozás bálványát: az Európai Uniónak, sőt, esetleg a NATO-nak is ki kellene mondania, a megbízhatatlan tagnak, a megbízhatatlan szövetségesnek nincs helye az unióban, nincs helye a védelmi közösségben. Ha április 3-án a választást Orbán és a Fidesz nyeri meg, Magyarország tagságát mindkét szervezetben felfüggesztik.

Lehet persze, hogy az önérzetes választópolgárok még nagyobb arányban szavaznának Orbánékra. De ez valószínűleg csak időleges győzelem lenne. Az uniós pénzforrások, az uniós beruházások nélkül, a NATO védelme nélkül a gazdasági csődre a hagyományos nemzeti válasz a népfelkelés lenne. Persze, addigra Orbánék már a jól védett venezuelai vagy nigériai kastélyukból figyelnék a honi eseményeket, a bosszú legfeljebb néhány másodosztályú alvezért és tévé-bölcset érne utol.

Persze, a tehetségesebbek közülük addigra már régen a másik oldalon állnának, és szorgosan mesélnék, hogyan szálltak szembe vitézül Orbán kormányzásával.

Kőszeg Ferenc

Nyitókép: Euronews

Adj szja 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka! Átlátszónet Alapítvány: 18516641-1-42 from atlatszo.hu on Vimeo.