Bezárás
poliamória

El a politikától: kettőnél több személy házasságát miért ne lehetne engedélyezni?

Amióta elkezdtem blogokat írni az atlatszo.hu-ra, mindig politikáról írtam. Közelebbről arról, miért is kezeli Orbán Viktor és kormánya másképp a gyilkos vírus ügyét, mint Európa többi országa. Hogy meri azt mondani, hogy „Mi a védekezés sikerét a halottak számában mérjük”.  18 068 halottal Magyarországot az egy millió lakosra számított halálozási versenyben az ötödik helyen áll Csehország, Belgium, Szlovénia és Montenegró után. A fejlett országok közül Magyarországon kapták a leállt munkahelyek, a bezárt üzletek dolgozói a legkevesebb támogatást a kiesett jövedelmük pótlására. Az elmúlt tizenkét hónapban a kormány 290 milliárd forintot költött sportcélokra, 150 milliárdot az egyházakra és csupán 60 milliárdot az egészségügyre.

Az újságolvasóban felvetődik a kérdés: nem kellene Orbán Viktort és a társait bukásuk után bíróság elé állítani?  Nemcsak a korrupciós ügyek miatt, hanem emberiesség elleni bűntett miatt, azaz háborús bűnösként. Hogy ne legyen Magyarország örökké következmények nélküli ország. Ha ilyen helyzet állna elő, sajnálhatjuk, hogy mondva csinált alkotmányossági kifogások miatt nem került sor a kommunizmus legsúlyosabb bűnöseinek felelősségre vonására. Most nyomós erkölcsi érvek állnának a társadalom rendelkezésére, hogy sor kerülhessen az Orbán-rendszer nürnbergi perére. A kérdésnek értelme persze csak akkor van, ha megbukik a kormány. Mert könnyen megeshet, hogy a veszélyhelyzetre hivatkozva Orbánék útját állják az előválasztásnak, és negyedszer is megtartják a kétharmados többséget. És akkor kiderülhet, hogy nem is jön olyan rosszul az a jövő márciusig várható negyven-ötvenezer halott.

A kancellár felszólít

Elég a politikából, hadd írjak inkább magánügyekről, szexről, irodalomról, poliamóriáról.  Csakhogy a politika itt is közbelép. Ezúttal Gulyás Gergely kancelláriaminiszter állta útját, hogy szép csendesen átcsusszanjak a magánélet lankáira. Katolikus papok pedofil cselekedetei világszerte visszatérő témája a sajtónak, az erkölcsrendészetnek, állami vizsgálatoknak. Mifelénk a témát hagyományosan háttérbe szorítja, hogy a katolikus egyháznak nálunk nagyobb a hatalma, mint a nyugat-európai országokban szokásos. Manapság pedig különösen így van, hiszen a Fidesz a katolikus KDNP-vel szövetségben kormányoz. Ehhez a szövetséghez nem szükséges, hogy a KDNP létezzék, elegendő hozzá, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes folyamatosan üdvözült arccal bámulja a parlamentben Orbán Viktort. Persze lehet, hogy a KDNP és Semjén Zsolt nem fontos Orbán Viktornak, de a katolikus egyház, amelynek papjai az ország sok száz falusi templomában dicsőítik Orbánt, fontos.

Most akadt egy hívő katolikus fiatalember, aki elmondta, mit csináltak vele, a hitbuzgó ministránssal a tisztelendő atyák a szentmisék után. Ráadásul a rendőrség, a maga bunkó módján, megbilincselte, rabosította a fiút, csak nehezítve ezzel az ügy eltussolást. No, nem aggódom, ebbe az ügybe sem fog belebukni se Orbán Viktor, se Erdő Péter bíboros. De azért a kancelláriaminiszternek fel kellett készülnie az ügyre vonatkozó kérdésre. Fel is készült, a március 18-i kormányinfón úgy viselkedett, mint Bodóné, amikor a bor árát kérték: másról kezdett beszélni. „…kár ebben a katolikus egyházat kiemelni, főleg akkor, amikor a magyar közéletben is sokan vannak, akik a pedofilokat mentegető, vagy mentegetni látszó nyilatkozatot tesznek, Révész Sándortól Kőszeg Ferencen át” –  mondta a miniszter. Aztán még hozzátette: „jó lenne, ha a balliberális megmondóemberek visszavonnák nyilatkozataikat”.

A jobboldali lapok nem töprengtek, mire célzott a kancellár. Boldoggá azonban a 444-es Úrfi Péter védelme sem tett.„A miniszter név szerint kiemelt három, a magyar közélet fontos alakítói közé ma aligha sorolható közszereplőt” – írta a portál munkatársa. A három megnevezett: Révész Sándor, szerénységem és Daniel Cohn-Bendit. A harmadikkal hadd ne foglalkozzam. Magunkkal kapcsolatban sem arról vitatkoznék, mennyire vagyunk fontos alakítói a közéletnek. Az újságírónak arra illett volna válaszolni, igaz-e amit Gulyás Gergely állít, és van-e rá okunk, hogy a nyilatkozatunkat visszavonjuk.

Révész, a sajtószabadság és az elmaradt trauma

Révész Sándor ügye az egyszerűbb: Révész ugyanis semmi olyat nem írt, ami a pedofilia védelmének minősíthető. Révész a sajtószabadságot védte, azt pedig a jobboldal is védeni szokta, például ha némelyek meg akarják tiltani a rasszista uszítást.

A gyerek nincs abban a fizikai és szellemi állapotban, hogy szexuális akciókról, kapcsolatokról döntsön. Azért gyerek. A legelemibb kötelességünk megvédeni őket” – írta Révész Sándor a Népszabadság 2014. június 30-i számában. Gyerekekről pornográf képet készíteni, pornófilmet forgatni nyilvánvalóan bűncselekmény. Révész írása azonban nem is erről szól, hanem a japán mangákról, a széles körben elterjedt képregényekről, amelyek között vannak pornográf, sőt gyerekeket ábrázoló pornográf képregények. Is. „A rajzolt gyerek nem valóságos létező. Ami vele történik, egyetlen hús-vér gyereknek sem árt” – írja Révész. Szabadságunk határa a másik ember szabadsága. A rajzolt pornó, akár a gyerekekről rajzolt pornó, senkinek a szabadságát nem korlátozza. Megnézni pedig nem kötelező.

Az én esetem bonyolultabb. Tízegynéhány évvel ezelőtt önéletrajzi tárcákat írtam a Magyar Narancsba. Ebből alakult ki a K. történetei című kötet. A könyv megjelent, de én írtam tovább. Az az írás, amelyre a kancellár utalt, 2009. május 28-án jelent meg, Szeged, suttogások címmel. A „pedofília áldozata” én voltam, az „elkövetők” pedig egy nálam idősebb lány, majd pedig egy felnőtt nő. Lehet, ha érzékenyebb lélek vagyok, ezek az abúzusok, mély traumát okoztak volna, de szégyenkezve vallom be, nem okoztak. Ellenkezőleg: sajnáltam, amikor vége lett. Hogy a személyiségem eltorzult-e és hogyan torzult el, azt most, nyolcvankét éves koromban már nem tudom megállapítani. Később, akkor már valamivel idősebb voltam, férfiak is megszólítottak, hívogattak, hogy menjek velük. Ezektől rettegtem, a városban hírek terjengtek gellérthegyi gyerekgyilkosságokról. Udvariasan, a feltűnést kerülve azt mondtam: haza kell mennem, így aztán az életre szóló trauma megint elmaradt.

Gulyás kancellár aligha olvasta az én több mint tíz éve megjelent tárcámat. Valószínűleg nem olvasták azok a segédei sem, akik az anyagot összehordták a sajtótájékoztatója számára. A forrás Szőnyi Szilárd glosszája, amely 2014. július 17-én jelent meg a Heti Válaszban: abban benne vagyok én, benne van Révész, minden, amit a miniszter emleget, kivéve Cohn-Bendit-t. Bár Szőnyi Szilárd állítása, miszerint kiálltam a kiskorúakkal folytatott szex mellett, ostobaság, azt el kell ismernem, tisztességesen idézte írásom fontos mondatát, amely világossá teszi, mi a véleményem a pedofiliáról. ”Nem vitás persze, – írtam – a szexuális erőszak legaljasabb formája a gyerekekkel szembeni erőszak. És erőszaknak minősül mindenfajta visszaélés a gyerek kiszolgáltatottságával, védekezésre képtelen helyzetével.” De vállalom azt a passzust is, amelyet Szőnyi Szilárd rosszallólag idéz:  „Az Amerikából világszerte szétterjedt új prüdéria, miután a homoszexualitást már nem illik üldöznie, pedofíliát hörögve vesz üldözőbe minden erotikával átszőtt érzelmi kapcsolatot felnőtt és gyerek között.”

1991 augusztusában, a mohácsi csata 465. évfordulóján Antall József miniszterelnök beszédet mondott, amelyben védelmet ajánlott Horvátország lakóinak, akik a szerb agresszió elől menekülnek. Ezt vonta vissza egy évvel később barátja és belügyminisztere, Boross Péter, akiről maga Antall is tudta, hogy „tőle kissé jobbra” áll. Akkor még aktív politikusként nem volt kétségem, hogy a menekültellenesség, idegenellenesség pótszer, minthogy a magyar kormány tagja a holokauszt után, az Európai Unió előszobájában nem lehet antiszemita, de még cigányellenes is csak módjával. Ennek a mintájára lett a buzizás pótléka a pedofílezés, miután az LMBT mozgalom nemzetközi sikere a régi jelszavakat kitiltotta a civilizált embert mímelő politikai őslények szótárából.

Újprüdéria

Szőnyi Szilárdot a Sipos Pál ügyében kibontakozott gyűlöletkampány késztette glosszája megírására, ehhez találta meg a jól felhasználható idézeteket az én jóval korábbi írásomban, noha nekem Sipos ügyéhez semmi közöm nem volt, nem is írtam róla. A 444-nek állandó olvasója vagyok, Magyari Pétert pedig kiváló újságírónak tartom. A Sipos-ügyről megjelent írása mégis aggasztott. Sejtettem, hogy a Trefort utcai gimnázium volt tanára nemcsak a „keresztény-nemzeti” jobboldal propagandájában lesz veszedelmes szex-ragadozó, hanem a liberális értelmiség is el fogja ítélni. Írásomban az újprüdéria kifejezést használtam.

Az 1960-1980 között lezajlott „szexuális forradalomnak” nevezett korszakot egy új, érzelmes, hogy ne mondjam érzelgős korszak váltotta fel. Ennek az új korszaknak számos pozitív vonása van, előre vitte a női emancipáció ügyét, és lehetővé tette, hogy az azonos nemű párok nagy számban vállalják a kapcsolatukat. Emellett azonban létezik a fentebb említett prüdéria is.

Egy tengeri búvárkaland elbeszélésekor azt írtam, hogy a három méteres emberevő cápa olyan elegáns mozdulatokkal úszott el a fényképezőgépem előtt, mint É., a világhírű pornószínésznő.  A szerkesztő azt mondta, az ő olvasóik annyira megvetik a pornót, hogy az általa szerkesztett portálon nem írhatok ilyen pozitív módon egy pornószínésznőről. Hiába próbáltam azzal érvelni, hogy nem pornószínésznőről írtam, hanem egy cápáról. Minthogy a hasonlat a cikkem szempontjából nem volt fontos, kihúztam a tilos mondatot. De a Sipos-úgy kapcsán zsinórban bukkantak fel húsz-harminc évvel ezelőtt történt zaklatások áldozatai. A PC nyelv használata jogos követelmény. De abszurdumnak tartom a követelmény visszamenőleges érvényesítését.

Az 1960-as, 70-es években tilos volt leírni az oláh szót. Egy erdélyi magyar földbirtokos 18. századi naplójának a kiadásában az oláh szót mindenütt románra cserélték ki, holott ez a szó az akkori magyar nyelvben nem volt használatos. Az gondoltam, hogy ez csak a szocialista könyvkiadás tökkelütöttsége, de aztán megtudtam, hogy a Huckleberry Finn egyik új amerikai kiadásában a nigger szót slave-re (rabszolga) cserélték ki. Megértettem, hogy a hülyeségnek nincsenek sem földrajzi, sem politikai határai.

Az 1960-as, 1970-es években a szexuális kapcsolat tanárok és diáklányok között egyáltalán nem volt ritka, de előfordultak kapcsolatok diákok és tanárnők között is. Pedofilnek ezeket a kapcsolatokat aligha lehet nevezni, hiszen a szereplők mind túl voltak a beleegyezési koron.  Természetesen egy ilyen kapcsolattal a tanár súlyos fegyelmi vétséget követett el, megérdemelte volna, hogy elveszítse az állását. Mégis fegyelmi eljárásra tudomásom szerint igen ritkán került sor. Nem azért, mert a tanári kar eltussolta az efféle ügyeket, hanem mert nem voltak bejelentések.

Sok évtizeddel ezelőtt mondta el nekem egy ismerősöm, hogy második gimnazista, azaz tizenöt-tizenhat éves korában viszonya volt egy tanárral, aki az iskola könyvtárát vezette. Segít a könyvtár rendezésében, ez volt a hivatalos indokolás, így egyes órákat nem kellett látogatnia. Lehet, hogy a tanár visszaélt a hatalmával, de az adatközlő azt állította, hogy az osztálytársnői irigyelték, amiért matematikaóra helyett a könyvtárat rendezi. Egyáltalán nem kívánom, hogy ez a világ térjen vissza (feltéve, hogy elmúlt). De a tényeket meg a világ változásait tudomásul kell – kellene – venni.

Egyébként a pápista papok, apácák nemi eltévelyedései nem korunk balliberális sajtójának, hanem a reformáció kora protestáns irodalmának volt kedvelt toposza. Egy idézet Bornemisza Péter Az ördögi kísértetekről írott klasszikus művéből:

„Röttenetes dolgokat sok ezért hallottam sok klastrombéliekről, barátokról, apácákról, jezsuitákról, káptalanságról, papokról, kik külső szüzességeket mutogatván, ezerszer undokbak voltak az sodamabélieknél, mert sokan apró fírfiúgyermecskékkel, sok móddal, sokan szamár barommal undokoskodtak, némely tehénnel, borjúval, némely disznó és eb barommal”.

Hörgés II.

Kerek egy évvel fentebb ismertetett glosszájának megjelenése után Szőnyi Szilárd újabb glosszát szentelt munkásságomnak. Sok munkája nem volt vele, írása nagyrészt szövegileg is megismétli a korábbit. Szilárdnak kell lenni, ahogy Nádasdy Ádám fordította Wilde vígjátékának a címét. Ellentétben a korábbi glosszával, amelynek indíttatásához, a Sipos-ügyhöz nem volt közöm, ez egy akkoriban (2015. július 8-án) megjelent cikkemhez kapcsolódott. A pedofiliát eszem ágában sincs támogatni, ezt csak GG próbálta rám kenni, részben SZSZ közreműködésével, a poliamória eszméjét viszont valóban rokonszenvesnek találtam. „Ha ebből mozgalom lesz – írtam cikkem végén szentimentális vallomásként – én s beállok aktivistának”.

Cikkem reflexió volt az Egyesült  Államok Legfelsőbb Bíróságának az Obergefell v. Hodges ügyben 2015. június 26-én meghozott döntésére. A Legfelsőbb Bíróság két alkotmányos elv, a tisztességes eljáráshoz való jog és az egyenlő védelemhez való jog alapján azt mondta ki, hogy a házasságkötéshez való jogból az azonos nemű párok sem zárhatók ki.  John G. Roberts, a bíróság elnöke, ellenezte a döntést.

Ellenvéleményének indokolásában feltette a kérdést: akkor kettőnél több személy házasságát miért ne lehetne engedélyezni? Megjegyzését a főbíró ironikusnak szánta (hasonló megjegyzések, legalább folyosói beszélgetések formájában, a magyar parlamentben is elhangzottak, amikor a mi Alkotmánybíróságunk vitatta az azonos neműek jogát a házasságkötésre),  de Amerikában, az efféle játékosnak induló vitákból, gyakran alakulnak ki jelentős társadalmi mozgalmak.

Írásomra kaptam néhány gorombáskodó kommentet Gulyás Gergely lelki rokonaitól, hogy vegyem feleségül a macskámat is. Minthogy azonban nincs macskám, ezzel nem kellett foglalkoznom. Kaptam viszont egy e-mailt a Poliamória Magyarország zárt facebook csoporttól, nincs-e kedvem csatlakozni a csoporthoz. Fogalmam sem volt, hogy ilyen csoport létezik, de nagy érdeklődéssel mondtam igent.

Váratlan hónapok Goethével

A könyveim már nem férnek el a meglévő polcokon, pedig amióta ott az internet, a polcokon sorakozó könyveket sokkal ritkábban használom. Újra meg újra elhatároztam, hogy kiselejtezem például a gót betűs német klasszikusokat, amelyeket még apám vásárolt, amikor az 1920-as években Németországban járt egyetemre. Hogy megnyugtassam magam, levettem a polcról egy kötetet Goethe műveinek tíz részes kiadásából, és olvasni kezdtem a Die Wahlverwandschaften című regényt, amelyet sok évtizeddel ezelőtt olvastam magyarul, Vas István fordításában.

(Magyar címe: Vonzások és választások.)  Az első élményem az volt, hogy a félelem a gót (helyesen: Fraktur) írástól teljesen alaptalan: ezek latin betűk, csak a metszésük tér el a megszokottól, tehát egy-két oldal után ugyanúgy olvashatók, mint bármilyen latin betűs szöveg. Olvasás közben pedig egyre inkább úgy véltem: ez egy poliamor történet. Ellentétben a világirodalom híres házasságtörési regényeivel, amelyekben a féltékenység, az ostobaság, a környezet szigorú erkölcsi elvei tragédiába kormányozzák a fellobbanó szerelmet, Goethe regényében a régi pár és az új pár élhetnének békésen, kölcsönös szeretetben. Hogy a történet mégis tragédiába torkollik, az nem rosszindulat, féltékenység következménye, hanem éppen ellenkezőleg a kölcsönös tapintaté.

Közben elolvastam újra a Werthert, a Faustot,  és úgy éreztem, hogy a megszokott értelmezésük során figyelmen kívül hagyunk mozzanatokat, amelyek alapján módosítani illenék az értelmezést. Elolvastam Goethe fiatalkori színművét, a Stellát. Hogy a Vonzások és választások tényleg a poliamóriáról szól-e, abban bizonytalan vagyok, de hogy a Stella arról szól, az nem vitatható. Megpróbáltam kicsit többet megtudni a poliamóriáról, azaz az etikus többszerelműségről, amelynek alaptétele az, hogy egy embernek lehet egy időben több szerelmi kapcsolata is, csak elhallgatni, hazudni és színlelni tilos. Mindebből aztán írtam egy eléggé terjedelmes esszét. Nemigen hittem, hogy a mai körülmények között sikerül megjelentetnem, de tévedtem: a 2000 című folyóiratban megjelent A poliamória klasszikusa címmel. Az esszé alapján rendezett zoomos beszélgetés a YouTube-on is fenn van, a címe A poliamória klasszikusa?, ezúttal kérdőjellel.

Obergefell nekem is hozott valamit

A dolgok összetorlódnak, a beszélgetésre március 18-án került sor, annak a napnak a délutánján, amelyen Gulyás Gergely a pedofilia propagálásával vádolt. Az információi forrásaként szolgáló Heti Választ, amely mérsékelt jobboldali lapnak tudta magát, felszámolták. A felszámolás kezdeményezője Kocsis Máté volt, aki korábban évről-évre megünnepelte Hitler születésnapját, most pedig a Fidesz frakcióvezetője, Orbán Viktor parlamenti fegyverhordozója. A Heti válasz on-line utóda már ellenzéki lapnak számít.

Kormányunk feje a parlamentben tudatta a világgal: az apa férfi, az anya nő. Március 15-én a The New Yorker-ben terjedelmes cikk jelent meg arról, hogy a több partneres házasság hamarosan olyan mindennapos lesz, mint az azonos neműek házassága. Sebaj, mi itt a négy folyam (?) partján megmaradunk ősi törvényeink mellett. Nem engedjük a bevándorlást, hiszünk benne, hogy a családpolitikai intézkedések egyszer majd megállítják a rémületes népességfogyást, amelyet valamelyest csökkent, hogy szép számmal kapnak munkavállalási, tartózkodási engedélyt ukránok, kínaiak. Ezt azonban nem kötjük a magyarok orrára, nekik elég annyi, amennyit Gulyás Gergely mond a kormányinfón. A kancellár ezeken az eseményeken elegáns férfiként jelenik meg, olyan, mint a Vörös Október Ruhagyár zakóiba öltöztetett modellek voltak a különlegességi ruhabolt kirakatában, 1977-ben.

1970-ben megismerkedtem a formálódó demokratikus ellenzékkel. A legjobb húsz évem következett ezután. Sűrűn voltam együtt olyan emberekkel, akikkel egyetértettem, akikre érdemes volt odafigyelni, akikkel egyre inkább együtt tudtunk dolgozni. Közben három gyerekünk is született, tinédzser lett. Mit számított ehhez képest, hogy kirúgtak az állásomból, hogy időnként bevittek a rendőrségre. Hajnalra mindig kiengedtek, és amennyi kellett, annyit kerestem is. Ilyen még egyszer nem lesz. De kicsiben ez ismétlődött meg, amikor 2015-ben, a fentebb említett cikkem, végső soron az amerikai Legfelsőbb Bíróság ítélete nyomán megismerkedtem a Polamória Magyarországgal. Ők is laza, de céltudatos, összetartó közösség, amilyen a majdani demokratikus ellenzék volt ötven évvel ezelőtt. A politika nem érdekli őket, de ahogy élnek, ahogy gondolkodnak az tiszta politika. Mint afféle nagyapó, csak kültag lehetek köztük, de néhányukat megkedveltem, és néhányuk megkedvelt. Jó dolgom van.

Kőszeg Ferenc

Nélküled nincsenek fontos sztorik – adód 1 százalékát ajánld fel az Átlátszónak!