Condorcet halála

„Soha sehol nem volt olyan politikai rendőrség, sem Ausztriában, sem Oroszországban, mint Franciaországban a Konvent ideje óta. (…) Franciaországban a rendőrség a legnépibb intézmény. Bármilyen kormány ragadja is kezébe a hatalmat, rendőrsége már készen áll, a nép egy része olyan fanatizmussal és lelkesedéssel fogja segíteni, amelyet nem hogy erősíteni, de éppen mérsékelni kell. (…) Ugyan hová rejtőzhetnék el az ember a boltos, a házmester, a szabó, a mosónő, a hentes a sógor és a sógornő elől (…). Condorcet kicsúszik a jakobinus rendőrség karmai közül, és szerencsésen eljut egy határ menti faluig.  Fáradtan, elgyötörten bemegy egy fogadóba, leül a kandalló mellé kezét melengeti, és egy csirkecombot kér. A fogadósné, egy jámbor öregasszony, nagy hazafi imígyen morfondíroz: »Belepte a por, vagyis messziről jött, csirkét kér, vagyis van pénze, a keze fehér, vagyis arisztokrata.» Beteszi a csirkét a sütőbe, és megy a másik kocsmába, ott üléseznek a hazafiak (…) Éppen ez kell nekik, tíz perc múlva a francia forradalom egyik legbölcsebb férfiúja tömlöcben, kiadták a szabadság, egyenlőség, testvériség rendőrségének!”

Mifelénk a magyar társadalmat sújtja a vád (és önvád), hogy bárki kerül hatalomra, idegen megszálló vagy honi zsarnok, kapuja előtt már ott sorakoznak a magánszorgalmú feljelentők. De lám, itt egy orosz emigráns, a forradalmi demokrata Alekszandr Herzen a szabadság és forradalom népéről, a franciákról mondja azt, hogy az egymással versengő rendőrségek, titkosszolgálatok semmire se jutnának, ha az egyszerű franciák nem jelentenének fel minden gyanús idegent. Így jelentik fel Condorcet-t is, aki letartóztatása után öngyilkosságot követett el.   Bár van olyan teória is, hogy valójában meggyilkolták: túlságosan népszerű volt ahhoz, hogy lefejezzék.  (A  szöveget az Emlékek és elmélkedések című kötetéből idézem; Kovács Péter fordítása.)

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Nyírfa és Pegazus

Havi két blogot írok az Átlátszónak. Amikor megállapodtunk ebben, a szerkesztőség jelezte, bár az Átlátszó profilja elsősorban a tényfeltáró újságírás, szívesen vesznek múltidéző írásokat is.

Örültem ennek a testhez álló feladatnak, de persze rögtön eszembe jutott Mikszáth A gentry-fészek  című elbeszélésének öreg tiszttartója, aki valaha Bem katonája volt, így a kastély sűrűn változó urai minduntalan a piski csatát kérdezik tőle. Csakhogy mire belelendülne, valaki mindig közbeszól, így elődöm sosem ér története végére. Legutóbb a dunabogdányi házról írtam, ahol 1981 és 1985 között Orosz István és társai a Beszélő című, a cenzúra engedélye nélkül megjelenő „szamizdat” folyóiratot nyomtatták.

Ahol cenzúra van, ott előbb-utóbb szamizdat is lesz – a Beszélő után itt a Nyomtass Te is!

„A mai Dunabogdány területén – mondja a Wikipédia – már az őskorban is éltek emberek. Még nem magyarok voltak, nem is németek, de bizonyosan emberek: edénytöredékek, ékszerek maradtak utánuk a föld alatt. Aztán jöttek rómaiak, hunok, avarok, szlávok, magyarok, németek.

A blog azonban nemcsak a múltról szólt; az alkalmat az szolgáltatta, hogy a Nyomtass te is! hetilap és mozgalom munkatársai a Beszélő indulásának negyvenedik évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztek el a házon. A Nyomtass te is! című heti tájékoztatónak az a meghirdetett célja, hogy a kormánysajtóból kihagyott híreket eljuttassa azokhoz a vidéki, jobbára falusi olvasókhoz, akik nem jutnak hozzá az on-line sajtó híreihez. Ennek jelenleg, az előválasztások küszöbén igen nagy a politikai jelentősége, hiszen az Orbán-rendszer legbiztosabb támogatói azok a falusi tömegek, amelyek az ország és a világ dolgairól csak a kormány által irányított televízió és rádió híreiből tájékozódhatnak. Így kapcsolódik össze a múltba pillantás a jelenre és a jövőre figyelő tekintettel.

A „Nyírfa” ügyről fogok írni, határoztam el, a Horn-kormány utolsó teljes évében, 1987-ben kirobbant titkosszolgálati eseményről, amelynek politikusi pályám végén, a Nemzetbiztonsági Bizottság alelnökeként még a tanúja voltam. Ha az ember foglalkozni kezd egy kérdéssel, mindenfelől olyan információk bukkannak elő, amelyek így vagy úgy a témához kapcsolódnak. Így tolult elém Herzen naplójegyzete az egymással versengő francia rendőrségekről, és a derék francia citoyenekről, akik jóravaló együgyűségükben kiszolgáltatják a francia forradalom legrokonszenvesebb alakját irgalmatlan üldözőinek.

Az asszociációkban nincs semmi különös. A különös az, amikor nem képzetek, jelennek meg, hanem valóságos tények, mintha az ember képzetei varázsló módjára valóságot tudnának teremteni.

Éppen csak belekezdtem a huszonnégy évvel ezelőtti „Nyírfa” üggyel kapcsolatos dokumentumok összegyűjtésébe, amikor egy friss titkosszolgálati botrány hírei jelentek meg a sajtóban. Kiderült, hogy létezik egy izraeli gyártmányú kémszoftver, amely a mobiltelefonokba telepítve minden adatot továbbít a megrendelőnek, beleértve a telefonon tárolt számokat, a telefonon továbbított SMS-ek, e-mailek szövegét. A program segítségével a hírek szerint több száz magyar állampolgárt figyeltek meg: újságírókat, jogvédőket, ügyvédeket, vállalkozókat.

Világszerte bevetették a Pegasus kémprogramot, újságírókat és jogvédőket is lehallgattak

Magyarországon Panyi Szabolcs, a Direkt36 újságírója sötét fegyverüzleteket leplezett le; Indiában Paranjoy Guha Thakurta az üzleti és politikai összefonódásokat vizsgálta;…

Ez a mostani titkosszolgálati botrány önmagában persze nem volna elegendő ahhoz, hogy összekapcsoljam a történeti botránnyal, amelyről írni készültem. Az összekapcsolást azonban nem én kezdtem, hanem a 444 szerkesztősége, amely Szily Lászlónak a Pegazus ügyről írt publicisztikája nyitóképéül azt a fotót közölte újból, amelyen a Kádár-rendszer ávósai engem kergetnek.

A régvolt Nyírfa felidézése és az újdonatúj Pegazus felfedezése lehet véletlen egybeesés, de a fotó korántsem véletlenül keletkezett. 1982. június 9-én, amikor a felvétel készült, néhány ismert ellenzéki, Demszky Gábor, Kis János, Nagy Jenő, Nagy W. András agresszív, zaklató követése már jó néhány napja zajlott. Én időnként futottam a megállóból éppen indulásra kész villamos, autóbusz után. Követőimnek ez nagyon nem tetszett, hiszen akkor nekik is futniuk kellett. Ez adta az ötletet, hogy rendezzük meg a futást. Munka után egy délután megbeszéltem Demszky Gáborral és Rajk Lászlóval, hogy másnap kocsival fognak várni a Liliom utcában. A Tűzoltó utca felől mentem a Liliom utca fel. Amikor már láttam a kocsit, futni kezdtem. Követőim semmit sem értettek, de futottak utánam. Demszky pedig fényképezett.

Az akkor készült kilenc kép lett a demokratikus ellenzék és az állambiztonsági szervezet „kapcsolatának” legismertebb dokumentuma.

Operatív

1990-ben, már országgyűlési képviselő voltam, a titkosszolgálatok parlamenti ellenőrzésével megbízott Nemzetbiztonsági Bizottság tagja. Az egyik bizottsági ülésre eljött Nagy Lajos, a hirtelenjében létrehozott Nemzetbiztonsági Hivatal első főigazgatója. –  Számos barátom lakásából – fordultam a főigazgatóhoz – ünnepélyesen kiszerelték a lehallgató berendezést, és elnézést kértek a lehallgatásért. Hozzám nem jöttek. Nagy Lajos udvariasan válaszolt: – A képviselő úr lakásából már előbb, operatív úton eltávolítottuk a lehallgató berendezést.

Akkor már tudtam, mit jelent az operatív út: a lakók távollétében behatoltak a lakásba, titkos házkutatást tartottak, beszerelték vagy leszerelték a lehallgató készüléket, elvitték, amire szükségük volt. Így vitték el a lakásomból Matolay Magda búcsúlevelét, amelyet közvetlenül az öngyilkossága előtt írt, és nekem címzett. Ha úgy tudták, hogy az üres lakásban kutya, macska tartózkodik, az operatív házkutatáshoz szakértőt vittek magukkal, aki megfékezte az állatot, nehogy a macska kiszökjön a lezárt lakásból, vagy a kutya az ugatásával felverje a házat. Nálunk nem volt állat, legfeljebb néhány csótány, de azok bölcsen elrejtőztek, amikor az állambiztonságiak beléptek. Bezzeg Solt Ottilia lakásában volt kutya, macska, de a biológusnak készülő, akkor még gimnazista Tamás siklókat is tartott a terráriumában. Egy nyílt, tehát megfelelő paranccsal végzett házkutatás alkalmával a siklók olyan izgalomba jöttek, hogy valahogy kimásztak a terráriumból, és a padlón tekergőztek. Szegény ávósok úgy megrémültek, hogy összebújtak, mintha légitámadás érte volna őket. A kupacból susogtak Ottilia felé: – Nagyságos asszony, nagyságos asszony, csináljon valamit ezekkel a kígyókkal…

Nálunk békésen nézdegélték a falon függő képeket. Éva, akkorra már elhunyt édesapjának a bőrkabátos képe felkeltette az érdeklődésüket: a bőrkabátjában akár ávós is lehetett volna. Erdőmérnök volt, felelte Éva a kérdésükre. Az egyik ávós mélyet sóhajtott: – Én is erdész szerettem volna lenni…

A Nemzetbiztonsági Bizottság tagjai előtt a titkosszolgák szerettek dicsekedni. Egy-két perc alatt kinyitnak bármilyen zárat, a biztonsági zárak sem okoznak problémát. Az amerikai nagykövetség kódolt mágnes-záraival  kicsit nehezebben boldogulnak, de tizenöt-húsz perc alatt azt is kinyitják. Az embernek nem lehetett kétsége, hogy a következő világháborút játszva megnyerik.

Persze olyan messzire nem jutottak, mint a Fidesz, amely visszamenőleg megnyerte az első és a második világháborút, és jelenleg a mohácsi vész megnyerésén fáradozik.

Nagy Lajost, a derék felderítő sikeresen küzdött Vietnamban az amerikai imperialisták ellen, majd a Dunagate-ügy nyilvánosságra hozatala után (1990. január 5.) elnökként irányította a megzavarodott állambiztonsági szolgálatot. Rövid királykodása alatt a már nem is létező III/III-as Csoportfőnökség több ezer dossziét teleportált a Belügyminisztérium archívumából a Nemzetbiztonsági Hivatal épületébe: a BM-ben jószerivel csak a bírósági jegyzőkönyvek maradtak, amelyeket a hajdani vádlott úgyis ismert. Az elszállított iratokat azóta kedvük szerint csepegtetik az Állambiztonsági  Szolgálat Történeti Levéltárába. Boross Péter, Horn Gyula és Kövér László tökéletesen egyetértettek abban, hogy ezek a komoly iratok nem valók az egykori áldozatok kezébe. Nagy Lajost 1990. június 1-én nevezték ki a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójává, majd szeptember 10-én nyugdíjazták. Nyugdíjazása után megalapította az S-Komplex Nemzetközi Biztonságvédelmi Részvénytársaságot, amelynek felügyelő bizottságában Apró Piroska is helyet foglalt.

Szily László sajnos téved, amikor úgy véli, hogy a Fidesz lépésről lépésre formálta át a megfigyelésre vonatkozó jogszabályokat. A példaként említett két törvényhely, az tudniillik hogy a megfigyelést bizonyos esetekben az igazságügyi miniszter engedélyezheti, és hogy a megfigyelésről akkor sem kell tájékoztatni a megfigyeltet, ha a megfigyelés nem alapozza meg a megfigyelésre okot adó gyanút, benne van a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló CXXV. számú. törvényben, amelyet Horn Gyula miniszterelnöksége idején, 1995. december 19-én fogadott el az országgyűlés MSZP-SZDSZ-es többsége (58. § (2) és (6) bekezdés.)

A gyakorlat persze változhatott a Fidesz-kormányzás alatt, de maga a jogszabály nem változott. A törvény előkészítése során heteken át vitatkoztunk a titkosszolgálatokat irányító miniszter, Nikolits István jogászával. Egy bíró – ez volt a kormány álláspontja – akkor tud a titkos megfigyelés kérdésében döntést hozni, ha az engedélyt kérő hatóság valószínűsíti, hogy a megfigyelendő személy magyar jogszabályt sértett. Ha azonban a megfigyelendő személy egy külképviselet munkatársa, a diplomata az információgyűjtéssel a feladatát teljesíti, különben is diplomáciai védettséget élvez. Jogszabálysértésről, amelynek alapján a bíró döntést hozhat, nem beszélhetünk. Ezért hárult a döntés feladata az igazságügyi miniszterre. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet munkatársainak keresete alapján, egy másik törvényhely kapcsán, jóval később kimondta, hogy a titkos megfigyelést csak a kormánytól független személy vagy testület engedélyezheti, a jogszabály azonban a strasbourgi döntés alapján sem változott.

Gyula, a sofőr

De térjünk vissza a Nyírfa ügyhöz. Ha színpadon akarnánk ábrázolni a történetet, már meg is volna az egymásnak feszülő két szereplő, két titkosszolgálati alfőnök. A szocializmus évtizedei alatt az államvédelmi-állambiztonsági szervezet volt a párt ökle. Az öklön belül Somogyi Tamás képviselte a pártot, így azon kevesek közé tartozott, akiket Boross Péter, a titkosszolgálatokat felügyelő-irányító miniszterként kiakolbólított a szolgálatból.  Földi László ellenben Boross kategorizálása értelmében politikától független hírszerzési szakembernek számított. Az Információs Hivatal főigazgatója, Kocsis Kálmán Földit hamarosan műveleti igazgatóvá, vagyis a hivatal gyakorlati vezetőjévé nevezte ki.

1990-ben az emberek azt kiabálták az utcán: Soha többé kommunizmust! Négy év múlva ugyanezek az emberek abszolút többséggel kormányra emelték a kissé fazonigazított volt állampártot.

Somogyi azért a két választás között sem került az utcára, Horn Gyula MSZP elnök személyi testőrségének vezetője lett, majd pedig 1994-ben, amikor az állampárt visszatért a hatalomba, a tárca nélküli miniszter, Nikolits István tábornoki rangú kabinetfőnöke. Ténykedését ebben a funkcióban azzal tette emlékezetessé, hogy elhatározta, ő fogja eldönteni, hogy a fontos állásokat betöltő személyek, mindenekelőtt az országgyűlési képviselők esetleges titkosszolgálati múltjának feltárásával megbízott bírói bizottság milyen titkosszolgálati iratokat kaphat meg. Ekkor még Sólyom László volt az Alkotmánybíróság elnöke, így Somogyi kabinetfőnöki rendelkezését az AB nyomban alkotmányellenesnek nyilvánította, és megsemmisítette.

Somogyi Tamás tevékenységéhez egy másik történet is kapcsolódik, amelyről azonban nem tudhatni, legenda-e vagy valóság. Horn Gyula biztonságáért felelős személyként Somogyi ott volt a pártelnök kíséretében, amikor Horn 1994. május 5-én este, egy miskolci kampányrendezvényről hazatérőben, még Borsod megye területén, súlyos autóbalesetet szenvedett. A pártelnök szerette volna elhinni és elhitetni, hogy merénylet áldozata lett, ezt azonban semmi sem támasztotta alá. A gépkocsivezető csupán pénzbüntetést kapott, noha ha van valaki, aki hibát követett el, az csak Horn gépkocsivezetője lehetett. Mindenesetre elterjedt az az információ, hogy Somogyi Forgách László Borsod megyei rendőr-főkapitány egyetértésével tartotta távol  a  kiérkező rendőröket a baleset helyszínétől. Somogyi akkor, a választás előtt ilyen döntést nem hozhatott. Mindez azt a feltételezést támasztotta alá, hogy a kocsit – ittas állapotban – maga Horn Gyula vezette.

Pintér Sándor menesztése után 1995 decemberében Forgács László lett az országos rendőrfőkapitány. Őt a Fidesz választási győzelme után más rendőri vezetőkkel együtt nyomban leváltották. Én mindössze egyszer találkoztam vele, akkor az volt a benyomásom, hogy ostoba emberrel beszélek. Ostobának azokat szoktam tartani, akik elképzelni sem tudják, hogy másnak más a véleménye, mint nekik. Az új országos rendőrkapitány felháborodva magyarázta nekem, a jogvédőnek, hogy egyes ügyvédek miatt nem lehet elítélni bűnözőket. Néhány percig vitatkoztam vele, de aztán rájöttem, hogy én vagyok ostoba, ha azt képzelem, hogy ezt az embert bármiről is meg lehet győzni.

A Forgács Lászlóról szerzett benyomásom lett számomra a legfőbb bizonyítékává annak, hogy a szóbeszéd – igaz. Ha az agyafúrt Horn az ugyancsak agyafúrt Pintért lecseréli erre a nevesincs szalmabábra, akkor valamiért nagyon sokkal tartozik neki.

Ha néhány nappal a választás előtt kiderül, mese hogy fényes győzelme előtt gonosz ellenségei meg akarták gyilkolni a miniszterelnök-jelöltet, ha kiderül, hogy Európa nagy politikusa egy erőszakos szeszkazán, aki a józan gépkocsivezetője kérése, könyörgése ellenére sem ereszti el a kormányt, akkor még minden megfordulhat, Boross marad a kormányfő. Ha ez a feltételezés igaz, akkor Somogyi Tamás is bebetonozta a hatalmát, akkor a tárca nélküli miniszter kabinetfőnöke létére úgy léphet fel, mint egy teljhatalmú komisszár a forradalmi időkben. Ahogy a Nemzetbiztonsági Bizottság 1997. júliusi jelentés-tervezetében olvasható:

„Semmi sem indokolja, hogy egy névtelen bejelentés, vagy bármely más információ alapján, a két első számú vezető távollétében, a helyettesítésükkel megbízott igazgatót megkerülve, egy hivatalnál házkutatásszerű intézkedéseket foganatosítsanak, és úgy járjanak el,  mintha legalábbis egy készülő államcsínyt kéne megakadályozni”.

Levél Kuncze Gáborhoz

Az 1996. november 14-én megindult belső vizsgálat alapján Nikolits István és Horn Gyula bejelentette, hogy az Információs Hivatal Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében jogellenesen gyűjtött adatokat elsősorban kormánypárti politikusokról, országgyűlési képviselőkről. Az ügy első számú felelőse Földi László. A tényfeltáró vizsgálat alapján a tárca nélküli miniszter fegyelmi vizsgálatot indított Földi és az IH további vezető munkatársai ellen, majd jogellenes adatkezelés és államtitoksértés gyanúja alapján feljelentést tett ellenük a katonai ügyészségen. Minderről a miniszter csak utólag, 1997. március 19-én tájékoztatta Nemzetbiztonsági Bizottságot.

Március 26-án Szekeres Imre, aki ekkor a 209 tagú szocialista frakció vezetője volt, megbeszélésre hívta meg az SZDSZ frakcióvezetőjét és a Nemzetbiztonsági Bizottság kormánypárti tagjait. Szekeres felhívta a figyelmet a vizsgálat folytatásának veszélyeire. Szavai nyomán a jelenlévők úgy döntöttek, hogy a vizsgálat egyelőre a decemberben indult fegyelmi vizsgálat anyagának a megismerésére korlátozódik, majd ezután dönt a bizottság a vizsgálat lezárásáról, illetve folytatásának mikéntjéről. Minthogy nyilvánvaló volt, hogy a mindössze tizenegy tagú bizottság ellenzéki kisebbsége a vizsgálat folytatása, szocialista csoportja pedig a lezárása mellett fog szavazni, a döntés a két SZDSZ-es képviselő szavazatán múlik.

Ekkor levelet írtam Kuncze Gábornak, amelyben a vizsgálat folytatása mellett érveltem.  „Ha a kormánypártok erőből leszavazzák a vizsgálat folytatását, az ellenzék meggyőzően tudja majd állítani, hogy a kormánypártok megakadályozták a szocialista képviselők üzelmeinek feltárását. (…) A vallomásokból az derül ki,  hogy az információgyűjtést, amely a Nyírfa akció alapját képezte, Katona Béla kezdeményezte. [1994 júniusától 1995. április 1-ig a polgári titkosszolgálatokat ellenőrző szocialista tárca nélküli miniszter, Nikolits elődje; emlékezetes kijelentése: „Vannak olyan személyek, akik beszélő viszonyban vannak a politikával és a szervezett bűnözéssel is. Ha rajtuk keresztül létrejön a találkozás, az elég nagy veszélyt jelent. A hídverés csak ezt mondhatom – megtörtént.” Világgazdaság, 1995. április 3.]

„Horn Gyula több meghallgatott állítása szerint határozottan kijelentette, ha a titkosszolgálat nem szállít információkat a szervezett bűnözésről, »fejek fognak hullani «. (…)   Összességében a Nyírfa-ügy szemléletesen bizonyítja korábbi feltevésünket, hogy a hatásköri átfedések, a titkosszolgálatok felhatalmazása, hogy a rendőrséggel, határőrséggel, vámőrséggel és ezek titkosszolgálatával párhuzamosan végezzenek felderítést a gazdasági és szervezett bűnözés területén, hatásköri villongásokhoz, folytonos keresztbe cselekvésekhez vezet. A rendvédelmi szervek Szabolcs megyei tisztjei az IH megbízottjának hordják az információt főnökeikről és kollégáikról, mert a saját szervezetükben nem bíznak meg, az IH titkos  megbízottjáról azonban mindannyian tudnak. Az akció azért különösen költséges, mert a Szabolcs megyei SZT-tiszt budapesti összekötőjének  rendszeresen el kell utaznia Szabolcsba, hogy átvegye a megbízott újabb és újabb jelentéseit.  A költségek csökkentése érdekében vásárolnak ugyan egy rejtjelezett GSM rendszert 1,3 millió forintért, de nem tudják használatba venni, mert az ügynök nem képes elsajátítani a rejtjelezés technikáját.  Jelentéseit egyébként kézzel írja, az IH több munkatársa dolgozik az olvashatatlan kézírás desifrírozásán. Woody Allen mint James Bond. / Javaslom, hogy a vizsgálat lezárását ne támogassuk (…). A vizsgálat  következő szakaszaként kérjük be a fegyelmit megelőző tényfeltáró vizsgálat jegyzőkönyvét az IH által a  Nyírfa-ügyben készült összefoglaló jelentéseket, és  hallgassuk meg az ügy néhány főszereplőjét.”

Nyíregyháza helyreállítja a világkommunizmust

Az 1997. április 15-én kelt levelemre Kuncze írásban nem válaszolt, de amikor Horn Gyula behívott, Kuncze is velem jött, és nagyon határozottan képviselte azt az álláspontot, hogy a vizsgálatot folytatni kell.  A vizsgálat tehát 1997 áprilisában megkezdődött elvégzését azonban nem könnyítették meg a körülmények.  A Nemzetbiztonsági Bizottságból négyen olvashattuk el a Nyírfa-dossziét: Kónya Imre, a bizottság elnöke (ekkor már a Magyar Demokrata Néppárt színeiben, Tóth Károly (MSZP), Kövér László (Fidesz) és én. Az 1700 oldalas dossziét az IH helyiségéből nem vihettük ki, jegyzetelni csak a hivatal által rendelkezésünkre bocsátott, lebélyegzett papírra volt szabad, de a helyiségből ezt sem vihettük ki.  Végül, amikor az olvasást befejeztük, kegyesen megengedték, hogy a saját jegyzeteinket hazavigyük:  húsz oldalnyi  jegyzetet kívülről megtanulni aligha tudtam volna.

A jegyzeteket meg a belőlük írt jelentéseket az államtitkoknak kijáró tisztelettel rejtegettem a lakásomban, még azután is, hogy 2003-ban megjelent Doktor Kende Péter Titkos Magyar Szolgálatok című dokumentum-regénye, amelyben számos helyen idéz az általam írt jelentésekből, amelyek az én szekrényemen kívül csak a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő miniszter – azaz 1998-ig Nikolits István, 2002-től  pedig, vélhetően Tóth András államtitkár –  irodájában voltak fellelhetők. A Doktor Szerző meghálálta elvbarátai szívélyességét: a történetet ismét úgy beszéli el, ahogy Nikolits miniszter 1997-ben: a botrányt az okozta, hogy az Információs Hivatal túllépte a hatáskörét.

Ez persze igaz. Csak az nem teljesen világos, hogy mi volt az IH eredeti feladata. 1996-ban az Orosz Föderáció elnökválasztásra készült, az információ-gyűjtés a választási esélyekről az Információs Hivatal számára testre szabott feladat volt. Az IH és személy szerint Földi László műveleti igazgató szabolcsi embere, Vass János, az állambiztonsági szervezet ekkor éppen szolgálaton kívüli alezredese jó kapcsolatban volt dr. Kiss Gáborral, aki 1989-ben az MSZMP Szabolcs megyei bizottságának társadalompolitikai titkára volt, 1994 óta pedig országgyűlési képviselő (MSZP). Kiss Gábor 1981 és 1984 között a moszkvai Társadalomtudományi Akadémia aspiránsa volt; tanárai közé tartozott Gennagyij Zjuganov is. Az Orosz Föderáció kommunista pártjának vezetőjeként Zjuganov valóban lehetséges alternatívája volt Borisz Jelcinnek. hiszen bejutott a második fordulóba, de 1996. július 3-én 40,7 százalékos eredménnyel veszített a szavazatok 54,7 százalékát megszerző Jelcinnel szemben.

Vass János valószínűleg eltúlozta Zjuganov győzelmi esélyeit, jelentéseiben arról írt, hogy az új elnök le fogja állítani a privatizációt, tehát új alapokra kell helyezni a magyar-orosz kereskedelmi kapcsolatokat, és véget kell vetni a magyar NATO-csatlakozás előkészítésének, mert azt az új elnök nem helyesli. Továbbá azt is javasolta,, hogy Kiss Gábort, mint Horn Gyula kormányának baloldali alternatíváját kellene összehozni egykori tanárával. Valószínű, hogy Kiss Gábor minderről semmit sem tudott, sőt még azt sem tudta, hogy Vass a „Páter” fedőnévvel ajándékozta meg.

A „Nyírfa” üggyel kapcsolatos vizsgálat Vass tevékenységének ezzel a „külpolitikai” vonalával nem foglalkozott. Az volt ugyanis a vélemény, hogy ebben a tekintetben az Információs Hivatal feladatkörének megfelelően járt el. Holott aligha követhető el súlyosabb hiba, mintha egy hírszerző azt képzeli, hogy a hírszerzés során a politikát, sőt esetleg a világpolitikát is befolyásolhatja.

A nyíregyházi stratégával ellentétben a kommunizmus visszaállításában ellenérdekelt orosz milliárdosok valamint Clinton amerikai elnök Jelcin mellé álltak, hatalmas sajtókampánnyal támogatták Jelcin újraválasztását, így a kvietált állambiztonsági alezredesnek mégsem sikerült helyreállítani a világkommunizmust.

Totális nemzetbiztonság

A Nyírfa-ügy célja hivatalosan hírszerző bázis kiépítése , hírszerzési célú „tippkutatás” volt.  A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1975. évi CXXV. törvény szerint az Információs Hivatal „megszerzi, elemzi, értékeli a külföldre vonatkozó, illetőleg külföldi eredetű, a nemzet biztonsága érdekében hasznosítható információkat,” továbbá, „információkat gyűjt a nemzetbiztonságot veszélyeztető, külföldi szervezett bűnözésről” (4. §  a, illetve c, pont).

A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény parlamenti vitája során többször felvetődött, feladata-e a nemzetbiztonsági szolgálatoknak, hogy részt vegyenek „közönséges” bűncselekmények felderítésében. A vita során az az álláspont alakult ki, hogy ez elsősorban a rendvédelmi szervek (rendőrség, pénzügyőrség) feladata, de az idézett törvényhely szerint a külföldön elkövetett vagy előkészített bűncselekmények vonatkozásában az IH-nak is van feladata. Ezt az értelmezést erősítették Horn Gyula és Katona Béla fentebb ugyancsak idézett kijelentései.

A politikai igény a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatkörének kiterjesztő értelmezésére a parlamenti vitától függetlenül is megmaradt. Az 1995. szeptember 21-i miniszteri, majd az 1995. november 15-i miniszterelnöki értekezleten megfogalmazott kormányzati feladat-meghatározás szerint a feketegazdaság, a szervezett bűnözés felderítésében és felszámolásában valamennyi nemzetbiztonsági szolgálatnak részt kell vennie. A CXXV. törvény, amelyet az országgyűlés 1995. december 19-én kétharmados, minősített többséggel fogadott el, ennél szűkebben értelmezte a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatait. A különbség pusztán a törvényszöveg alapján alig vehető észre,, de a gyakorlat hamar megmutatta, hogy Horn Gyula kormányfő politikai kultúrájába belefér a totális állambiztonság / nemzetbiztonság eszménye, a totális állam ellenzékeként szocializálódott koalíciós partner, a szabad demokrata képviselőcsoport ellenben a nemzetbiztonság szolgálatok feladat- és jogkörének szűkebb értelmezése mellett áll.

1995 februárjában a Határőrség vezetői keresték meg az Információs Hivatal vezetőit, és segítségüket kérték az észak-keleti határtérség felderítésében.  A főigazgató. Kocsis Kálmán – tekintettel az IH eltérő alapfeladatára – aktív segítségnyújtásra nem vállalkozott, arra azonban ígéretet tett, hogy a Határőrség működési körébe tartozó információkat tovább küldi a Határőrségnek.

Katona Béla, Horn Gyula igényei alapján az Információs Hivatalnak olyan feladatot kellett elvégeznie, amelyet a jogszabályok – 1994-95-ben még csak formálódó jogszabályok – szerint nem végezhetett el. Nem dolgozhatott  magyar állampolgárok által Magyarországon elkövetett bűncselekmények felderítésén, mert ez a rendvédelmi szervek illetve a Nemzetbiztonsági Hivatal feladata volt; az IH-nak  a tudomására jutott információkat tovább kellett adnia ezeknek a szervezeteknek, és nem leplezhetett le olyan gyanúsítottakat, akiknek a leleplezését magasabb szinten nem tartottak kívánatosnak. Erre a nem-feladatra Kocsis Kálmán főigazgató és a legközelebbi munkatársa, Földi László műveleti igazgató aligha találhatott jobb embert, mint Vass Jánost. Vass mint korábbi megyei KISZ vezető, majd mint állambiztonsági nyomozó, végül mint sikeres vállalkozó igen kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett.

Mindehhez a megbízottnak mindenütt bűncselekményt orrontó rendőrnyomozói lelke volt, hiperaktív természetének pedig az elkövetők üldözésének pátosza adott erkölcsi támaszt.

„A „Nyírfa”-dosszié 1700 oldala – írtam a Nemzetbiztonsági Bizottság számára készült, 1997. július 8-án kelt jelentésben, amely miután a bizottság elfogadta, nyilvánosságra került volna –  szinte teljes egészében a nyírségi megbízott információit tartalmazza: „(…) egyszerűen gépírásos tisztázatai a kézzel írt jelentéseknek (…), dokumentumok, amelyeket a megbízott rendőr informátorai szereztek meg hivatalos vagy titkosszolgálati úton. / Mind a fegyelmi eljárás, mind a Bizottság ténymegállapító vizsgálata során többször elhangzott, a dosszié pletyka szintű információkat tartalmaz. Ez azonban ilyen sommásan nem igaz. (…) a nyírségi megbízott általában bennfentes, jó informátorokkal dolgozott. Számos jelentésének hitelét alátámasztja az, hogy az előre jelzett események azóta bekövetkeztek. A jelentések ismételten szólnak a megyei rendőr-főkapitánysághoz kapcsolódó hivatali visszaélésekről: a jelentésekben említett rendőri vezetők ellen jelenleg büntetőeljárás folyik. A Hunalco cég számára a zsurki vodkagyári beruházáshoz nyújtott 80 millió forintos területfejlesztési támogatás ügyében (1996. május 9-i összefoglaló jelentés) nemrég interpelláció hangzott el a parlamentben: Baja Ferenc válaszát a Ház többsége nem fogadta el.”

A jelentés általánosságban szól különféle bűncselekmény típusokról. Egyes határszakaszokon 500 forint csúszópénz ellenében több órás várakozást takaríthat meg az autós. 30-40 márkáért egyes határőrök elfelejtik beütni az útlevélbe a ki- vagy beléptető bélyegzőt.

A jelentésekben alig hihető történeteket olvashatunk olyan vámcsalásokról, amelyeket magas rangú határőr vagy vámtisztek közreműködése nélkül nem lehetett volna véghezvinni. A megyei rendőr-főkapitányság egyik vezetője arra szólítja fel, az egyik határszéli település rendőrkapitányságának vezetőjét, hogy a kapitányság rendőreinek felvezetésével 300 rendszám nélküli, tehát nem vámkezelt Lada Niva gépkocsit szállítsanak át egy megyei vállalkozó telephelyére. A rendőrkapitányság vezetője arra hivatkozott, hogy rendszám nélküli gépkocsit csak traileren szabad szállítani. A megyei főrendőr egy országosan ismert rendőri vezetőre hivatkozva megnyugtatta, hogy az akcióra megvan az engedély. Ettől kezdve a rendőrök folyamatosan vezettek rendszám nélküli konvojokat.

A Phare pályázatok elbírálásánál csak annak a pályázónak vannak esélyei, aki az egyik megyei vezető tulajdonában lévő iroda közreműködésével készíti el a pályázatát.  A térség életében nagy számban vannak jelen magyar nemzetiségű volt szovjet állampolgárok, akik korábban a szovjet hadsereg tisztjeiként tartózkodtak Magyarországon; sokan közülük a KGB, a szovjet katonai hírszerzés vagy a határőr-felderítés állományába tartoztak.

Nem felel meg a valóságnak, hogy a dossziéban elsősorban MSZP politikusok neve szerepel, és az anyaggyűjtés célja az MSZP lejáratása az 1998-as választás előtt.

A korrupciós bűncselekmények egyik főszereplője a „Kojak” fedőnévvel ellátott megyei vezető, aki később MDF színekben lett országgyűlési képviselő. „Lónya: az egész falu üzemanyagraktár”. Ez a bejegyzés 1995. április 20-28-án került be a „Nyírfa” dossziéba. Ennek az állításnak kivételesen tanúja vagyok. 1996 tavaszán jártam Lónyán. Lónya határközség, a falu utolsó házaitól már nincs messze az ukrán határ. A határőrök mint országgyűlési képviselőt szívélyesen fogadtak. Érdeklődtem, felbukkannak-e ezen a határszakaszon menedékkérők. A határállomáson posztoló két határőrnek erről nem volt személyes tapasztalata. Annál többet beszéltek a benzin-csempészetről.

Ukrajnában ekkor sokkal olcsóbb volt a benzin. Egyesek felbővített, hatvan literes benzintankkal kelnek át a határon, naponta háromszor is fordulnak, egy nap áthoznak a határon 160 liter benzint. Ezt semmi nem tiltja. Az üzemanyagot aztán hordókban tárolják, és jóval olcsóbban adják el, mint a kutak. Ez már persze tilos, de a kereskedelem nyíltan folyik a kertekben. Történeteimet Solt Ottilia érdekesnek találta, és Lónyára szervezett szociotábort a Wessely János szociális munkás képző főiskola hallgatói számára. A falusi elít, a jómódúak kiváltságos helyzetben vannak – mondta Ottilia – ezt régóta tudjuk. Újdonság az, hogy az elit gyerekei határőrnek, rendőrnek jelentkeznek. A benzincsempészet általános jövedelemforrás. De azt, hogy ki bukik le és kinek a csempész tevékenységét tolerálják, azt az elit meg a rendvédelmi szervek helyi vezetői közösen döntik el.

 Attól, hogy a Nyírfa dossziéban szereplő személyeket megnevezzem, még ma, huszonnégy évvel az események után is tartózkodom.

A nagy bukta…

Amikor készen voltam a jelentéssel, egy példányát odaadtam Tóth Károlynak. Erre semmi sem kötelezett, de annak ellenére, hogy a véleményünk nagyon sok kérdésben, így a Nyírfa ügy megítélésében is különbözött, jó kapcsolatban voltunk. A jelentés átadásakor arra gondoltam, hogy Károly mint az anyag alapos ismerője, felhívja majd a figyelmemet, ha valamire pontatlanul emlékeztem. Még azt is elfecsegtem neki, hogy úgy tudom, balesetekor Horn Gyula maga vezette a kocsit. Csak akkor fogtam fel, mekkora hibát követtem el, amikor képviselőtársam, firtatni kezdte, honnan szereztem ezt az értesülést. Akkor már, jó későn, óvatosabb lettem, erre a kérdésre nem válaszoltam.

Tóth Károly az ügyet nálam sokkal drámaibban fogta fel. Ha ez a jelentés nyilvánosságra kerül, mondta, belebukik a kormány. Én ezt akkor se hittem, ma se hiszem.

Tóth mindenesetre bepanaszolt Hornnál, és még azt is elmondta neki: azt terjesztem, hogy a balesetekor ő vezette a kocsit. Horn természetesen Kunczénak szólt, hogy állítson le. A parlament  következő ülésén Kuncze felállt, felfújta magát, mint egy nászharcra készülő hím galamb, pedig enélkül is kétszer akkora volt, mint én. Odajött a padomhoz, és közölte, a jelentés így nem kerülhet nyilvánosságra. Tudtam, hogy nincs értelme vitatkozni, tudtam, hogy megbeszélték Hornnal, hogy másik jelentésnek kell készülnie, és mindezért csak magamat hibáztathatom. Most már csak két választásom van, vagy megírom a jelentést újra, vagy átadom a feladatot Tóth Károlynak, aki megírja majd, hogy az IH vezetése jobboldali pártpropagandára akarta kihasználni a Nyírfa ügyet. (Közben még azt is tudtam, hogy Tóth Károly tisztességes ember: hiszi is, amit mond).

Az első megoldás mellett döntöttem, azzal áltattam magam, hogy sok mindent sikerül majd átmentem a jelentés eredeti változatából. Ez azonban nem volt lehetséges. Most, hogy ennyi év múltán elolvastam a két jelentést,  látom, hogy a jelentés, konkrétumok híján, a törvénysértések, a vélhető elkövetők  megnevezése nélkül,  semmiről sem szól. A kilúgozott jelentés, amelyet minden országgyűlési képviselő megkapott, és amely a nyilvánosság számára is megismerhetővé vált, nem érdekelt már senkit. Pedig a Nemzetbiztonsági Bizottság július 16-án erős többséggel fogadta el, nyolc igen szavazattal két nem és egy tartózkodás ellenében.

A második jelentésben az előzményénél még nagyobb hangsúlyt kapott az az ajánlás, hogy a rendvédelmi szervek hozzanak létre munkacsoportot, amely megvizsgálja a „Nyírfa” dossziét meg a kapcsolódó dossziékat, és ahol fennáll a bűncselekmény alapos gyanúja indítsák meg a büntetőeljárást. A Nemzetbiztonsági Bizottság megbeszélésre hívta össze a rendvédelmi szervek vezetőit, és szóban is előadtuk az írásba foglalt ajánlást. A rendvédelmi vezetők hümmögtek, bólogattak, csak egyetlen névnél élénkültek fel: ezt az ügyet ismerjük, ebben van kábítószer-csempészet, fegyvercsempészet, ebből hamarosan eljárás lesz.

Nem az lett, az illető a Fidesz-színeiben bekerült a parlamentbe, ő tartotta a leghevesebb beszédeket a szervezett bűnözés ellen.

Szeptemberben a tárca nélküli miniszter tájékoztatta a bizottságot, hogy létrejött a munkacsoport, amelynek a létrehozását júliusban javasoltuk. Többet aztán nem hallottunk róla. Ha manapság megkérdezné valaki, mikor kezdődött a „posztkommunista maffiaállam” története, szívesen válaszolnám azt: akkor, amikor Horn Gyula megakadályozta, hogy a „Nyírfa” elnevezésű szerteágazó maffiatörténet nyilvánosságot kapjon, és a bűnözők helyett azokat juttatta bíróság elé, akik áthágták az eljárási szabályokat.

A Nyírfa-ügy természetesen élénken foglalkoztatta a sajtót, a Nemzetbiztonsági Bizottság zárt ülései után számos újságíró próbálta megtudni, mi történt az ülésen. Engem különösen sokan kerestek meg, hiszen tudhatták rólam, hogy fenntartás nélkül híve vagyok a sajtószabadságnak, és némelyek kicsit újságírónak is tekintettek, hiszen nemrégiben még a hetilap-Beszélő főszerkesztője voltam. Ugyanakkor komolyan vettem a titoktartási kötelezettséget, vagyis a zárt ülésekről semmit sem mondtam. Ehelyett azt tanácsoltam minden újságírónak, töltsenek el néhány hetet a Nyírségben, hamar rábukkannak a Nyírfa informátorára. A távolból úgy tetszik, nem az a zárkózott  ember, elég hiú is lehet (bár már rég nem volt szolgálatban, lőfegyvert és gyakorló egyenruhát kért információi jutalmául) ezen a nyomon elindulva sok-sok emberrel kerülhetnek kapcsolatba, és néhány hónap alatt megírhatják a 90-es évek legizgalmasabb szociográfiáját. Sajnos senki nem fogadta meg ezt a tanácsot.

Ezzel szemben a sajtóhoz állandóan kiszivárogtak a Nyírfa üggyel kapcsolatos információk. Nikolits miniszter  újra meg újra a Bizottság tagjait tette felelőssé a kiszivárgott információkért. A bizottság elnöke, Kónya Imre kemény hangú nyilatkozatban tiltakozott az ellen, hogy a miniszter a bizottság tényfeltáró vizsgálatát hibáztatja azért, hogy „az ügy kezelése” „politikai irányt kezd venni”.  A miniszteri nyilatkozatok bírálata a jelentés első változatában is benne volt. „Nem dönthető el, ki szivárogtatta ki a „Nyírfa”- ügyben szereplő országgyűlési képviselők nevét. Az azonban biztos, hogy további, az anyagban ugyancsak szereplő nevekről a miniszter tájékoztatta a sajtót, végképp összekeverve ezzel azokat a politikusokat, akikről a „Nyírfa”-ügyben – no, használjunk egy semleges kifejezést – információk keletkeztek, és azokat (ez utóbbiak közé tartozik a miniszterelnök  a belügyminiszter), akiket hivataluk kapcsán csak megemlítenek.”

Septuaginta

Július 16-án délután a Nemzetbiztonsági Bizottság elfogadta a véglegesített jelentést. A bizottság elnöke áthívta a minisztert, átadta neki a jelentést, majd egy pohár borral ünnepeltük meg a munka befejezését. A miniszter mindenkinek a lelkére kötötte, ragaszkodjunk a titoktartáshoz, amíg a kormány nem jelzi, hogy megkapta a jelentést, és nem engedélyezi a közzétételt.  Éjszaka (szerdáról csütörtökre, július 16-áról 17-ére virradó éjszaka) volt mire hazakerültem. Péntek reggel kinyitottam a Népszabadságot, terjedelmes cikk ismertette a bizottság jelentését, teli a jelentésből kivett szó szerinti idézetekkel. Kónya Imrével megbeszéltük. hogy még aznap délelőttre sajtótájékoztatót hívunk össze.

A héber Bibliát – kezdtem a sajtótájékoztatót – hetven (pontosan hetvenkét) tudós – hat-hat bölcs az ókori zsidóság tizenkét törzséből – fordította görögre, ezért hívják az Ótestamentum első görög fordítását Hetvenesnek. A hetven fordítás pontról pontra megegyezett, hiszen valamennyi tudósnak az Úr angyala súgta a fülébe a helyes fordítást. Ez a csoda – mondtam – most megismétlődött: Önök szó szerint idéztek részeket a Nemzetbiztonsági Bizottság jelentéséből, holott az jelenleg még államtitok és a szöveget csak Nikolits miniszter úr ismeri. Önöknek minden bizonnyal az Úr angyala súgta a fülébe a szöveget. A harminc újságíró csak nézett, fogalmuk sem volt miről beszélek. Csak Vajda Péter, a Népszabadság kulturális rovatvezetője nevetett jóízűen. Ő tudta, mi a Septuaginta. Húsz éves korában lett az ÁVH főhadnagya, utána újságíró volt, a 2000-es évek elején pedig a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivője.

Hiába, ezek között a régi ávósok között akadt jó néhány művelt ember.

Azt nem bántam meg, hogy Földi László mellett foglaltam állást. A „Nyírfa” ügyben fontos információk váltak ismertté, Földi amellett volt, hogy ezekről tájékoztatni kell a tárca nélküli minisztert.  Hogy a „Nyírfa” ügyből nem lett a határszéli bűnözés feltárásának a kezdete, az Nikolitsnak, Somogyi Tamásnak, végső soron Horn Gyulának a vétke. Földit a katonai bíróság mind a jogellenes adatkezelés, mind az államtitoksértés vádja alól felmentette. Hogy aztán Kövér László milliomost csinált belőle, ő pedig ezt migránsozással hálálta meg, és ráadásul még azt is állította, háború van, ilyen helyzetben az embercsempészeket, az árulókat ítélkezés helyett azonnal „ki kell iktatni”. Minthogy ekkor Földi főtanácsadó volt a fővárosnál, Tarlós megkérte, tartózkodjon az ilyen nyilatkozatoktól. Földi ismét nyilatkozott, Tarlós megszüntette a fővárosi állását.

Simlis ügyek hosszú sora szegélyezi a Merkel távozását szorgalmazó egykori hírszerző pályafutását | atlatszo.hu

Háborús bűntettek miatt áll a bíróság előtt Bosznia-Hercegovinában a magyar médiában biztonsági szakértőként ámokfutó Földi László egykori emblematikus cége, a Defend Security szarajevói cégtársa, Mensur Peljto bokszbajnok. A budapesti Defendet annak idején milliárdos megbízásokkal hizlalta az első Orbán-kormány.

Végül nem tudom befejezni anélkül, hogy el ne mondjam, ezek voltak életem legszomorúbb napjai.  1994 óta tudtuk, hogy a feleségem, Fekete Éva rákbeteg, tudta ő is, tudták a gyerekek is. Három műtéten esett át, a harmadik után nyilvánvaló volt, hogy csak hetek vannak hátra. Ebben az időszakban írtam a „Nyírfa”-jelentések változatait. A parlamentben senki sem tudott a feleségem betegségéről, nem akartam, hogy aggodalmasan érdeklődjenek az állapotáról. Inkább titkolóztam, és úgy tettem, mintha semmi bajom se volna, Csak egyszer szégyelltem el magam, amikor a jelentés elfogadása után későn mentem haza, és a fiam szemrehányóan nézett rám. Éva július 19-én, szombaton hajnalban halt meg. A minap volt huszonnégy éve.

A „Nyírfa” ügyet hál’ Istennek elfelejtettem, Csak a Pegazusról jutott eszembe, váratlanul.

Kőszeg Ferenc