Ónodi-Szűcs Zoltán, az egészségügyért felelős államtitkár az MTI-nek azt jósolta, „ha az ellátás transzparens lesz, a viszonyrendszerek pedig működőképesek, a hálapénz magától kikopik a rendszerből.” Az államtitkár 2015. október 19-én nyilatkozott.

A kikopásnak nagyon is itt volt az ideje, a hálapénzt Bognár Géza, Róbert Iván és Kornai János az ezredforduló évében széleskörű kérdőíves kutatásuk alapján évi 33 milliárd forintra becsülte. Ebben az időben az orvosi jövedelmek 38 százaléka volt az orvosok nettó fizetése, 62 százalék a hálapénz. A hálapénz népszerűtlen dolog a hálapénzt elfogadó orvosok körében is.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

De közben kialakult a legálisnak látszó megoldás. A beteg felkeresi az orvos magánrendelőjét – itt sok esetben vizsgálatra nem is kerül sor, egyes rendelőkben sokszor nem is láthatók a vizsgálathoz szükséges eszközök: itt csak egy számítógép van, amelybe beírják a beteg adatait, egy szék, amelyre a beteg leülhet, és a legfontosabb személy, az orvos asszisztensnője, aki átveszi a vizitdíjat.

Munkáját az is megkönnyíti, hogy számlát többnyire nem ad. Ha az orvost netán felelősségre vonnák, a számlaadásról, a nővér feledkezett meg. A beteg ezután elmegy a rendelőintézetbe – itt van az orvos főállása –, nem kell kivárnia, amíg a nagyszámú beteg között sorra kerül, az orvos beszólítja a rendelőjébe, megcsináltatja a szükséges vizsgálatokat, és meghatározza a terápiát. Nincs hálapénz, a beteg az orvos rendelőjében fizetett – ezt senki sem veheti rossz néven, a rendelőintézeti betegeket pedig az orvos nem az érkezésük sorrendjében, hanem az állapotuk alapján vizsgálja meg. Akkoriban írtam erről egy cikket (Átlátszó, 2017. február 7.), de most, ennyi év után úgy érzem, akkor nem fogtam fel a dolog súlyát, nem láttam át, hogy a magánrendelő felkeresése révén a biztosított nemcsak egy nyilvánvaló csalás részese lesz, de a hálapénz többszörösét fizeti ki semmiért.

Hogy a tapasztalataimat leírhassam, kiváló orvosokat kell megneveznem. Ha nem teszem, úgy járok el, mint számos újságíró, aki elszánja magát, hogy leleplezi mondjuk a rendőri korrupciót, de nem írja le a korrupt rendőr nevét. A cikkből pedig az olvasó annyit tud meg, hogy vannak korrupt rendőrök – de hiszen ezt addig is tudta. A korrupt rendőröket éppenséggel nem sajnálnám, de a kiváló orvosok előtt szégyellni fogom magam, hiszen nemcsak úgy általában kiválóak, de rajtam is segítettek, engem is meggyógyítottak. Közben azonban úgy vélem, a köznek is joga van tudni, hogy miképpen húzzák ki a zsebéből a pénzt, holott ő, a beteg egész életében fizette a társadalombiztosítási hozzájárulást, de amikor megbetegszik, egyszerre kiderül, hogy fölöslegesen szórta a pénzét, hiszen pusztán biztosítottként nem jut hozzá az eljáráshoz.

De hagyjuk az általánosságokat. Érthetővé tenni a dolgot csak akkor tudom, ha elmondom a saját történetemet. Ráadásul nem valami elegáns betegségről van szó. Önmagában a betegségem nem szégyenletes, egyszerűen a korral jár, de olyan szervekről van benne szó, amelyeket nem szokás szóba hozni.

Belvárosi lakosként rendszeres látogatója voltam és vagyok az V. kerületi rendelőintézetnek. Az intézet utcája előkelő nevet visel, Hercegprímás utcának hívják, és ezt az elkelőséget az sem rontja le, hogy én leginkább az urológiai rendelést szoktam felkeresni.

Néhány évvel ezelőtt egy aprócska duzzanatot fedeztem fel egy testrészemen, amelyet nem nevezek meg. A főorvos, aki megvizsgált, megnyugtatott, hogy a duzzanat voltaképpen egy vízhólyag, egy kis műtéttel meg lehet szüntetni, legfeljebb egy napot kell a kórházban töltenem. A műtét közben kifejezetten megkedveltem a főorvost, akit Kondásnak hívnak, és nagyjából korombeli aggastyán.

Néhány évvel később komolyabb bajom támadt. Nem kerülgethetem a szót: elakadt a vizeletem. Ennek fele sem tréfa, gondoltam. Már estefelé járt, Kondás főorvos úr pedig korábban megadta a mobiltelefonja számát. Összeszedtem a bátorságom vagy inkább a gátlástalanságom, felhívtam a főorvost, ő pedig, mondhatni, utasított, hogy azonnal menjek be a Péterfy Sándor utcai kórházba, ott van urológiai ügyelet, meg egyébként is hivatkozzam rá. Így cselekedtem, és még aznap, túl a nyolcvanon, megkaptam életem első katéterét. Az ok, mondta Kondás tanár úr, szinte biztosan a prosztata idős korban szokásos megnagyobbodása, a megoldás: műtét.

Kézenfekvőnek gondoltam, hogy Kondás főorvos úr operáljon. Ő azonban azt felelte, ez nagyobb műtét, mint az előző volt, ő már nem vállal műtétet. Ezt megértettem, nyolcvan felett én is abbahagytam a vezetést, pedig autót vezetni kisebb kockázat, mint megoperálni egy embert. Van néhány orvos ismerősöm, tőlük kértem tanácsot. Egyikük hamarosan fel is hívott. Tenke Péter professzor úr megvizsgálna, a dr. Rose magánkórházban is rendel, a Roosevelt téren. Megörültem a hírnek, ráadásul a tér közel van a lakásomhoz, bár bosszantott, hogy a tér újabban Széchenyi nevét kapta meg, holott a legnagyobb magyarról elnevezett utca sok van az országban, Rooseveltről pedig ezután egy sem lesz. De hát ott áll a Tudományos Akadémia, az Széchenyi nevéhez kötődik, Roosevelt pedig előbb-utóbb csak kap egy másik teret, végtére nem ő üzent hadat Magyarországnak, hanem Magyarország neki.

Elmentem a magánkórházba, megismerkedtem Tenke professzor úrral, s egyúttal a fiával is, aki az apja mellett tanulta a szakmát. A professzor megvizsgált, igen, a műtétre szükség van, el is vállalja, de nem itt a Rose féle magánkórházban, mert az egy vagyonba kerülne, hanem a Jahn Ferenc dél-pesti kórházban, ahol ő az urológiai osztály vezetője. Egyébként itt fáradjak a pénztárhoz és fizessem ki a vizitdíjat. Fáradtam, kicsit meglepődtem, hogy a vizitdíj negyvenezer forint, de hát a professzori vizit ennyi.

Az ismerős orvosoktól megkérdeztem, mennyi hálapénzt illik adni. Eszembe ne jusson, ezt most rettenetesen figyelik, ha a professzor hálapénzt fogadna el, biztos jelentenék, ez az állásába kerülhet. Különben is, a vizitdíjban benne volt a hálapénz, ha többet akarok fizetni, utaljam át kórház alapítványának.

Kezdtem megérteni, hogy is kell érteni Ónodi-Szűcs államtitkár jóslatát a hálapénz „kikopásáról”.

A műtét megtörtént, az érzéstelenítést injekcióban kaptam, valóban nem éreztem semmit, bár a forgó tárcsa, amely lefaragta a prosztata túlnőtt részeit, ugyancsak berregett. A műtét után volt néhány kellemetlen, némileg fájdalmas órám, de hamar elhagyhattam a kórházat, búcsúzóul egy fiatal urológus vizsgált meg, nem is vagyok biztos benne, hogy a professzor úrral találkoztam-e még. De mindegy: ő operált, és a műtét jól sikerült.

Minden jó, ha jó a vége. De még nincs vége. Mintegy másfél hónapja a vizeletem ismét elakadt, a Péterfyben új katétert kaptam. Kondás tanár úr megvizsgált, gyógyszert írt fel, majd váratlanul azt mondta, beszélt Tenke professzor úrral, ő is megnézne, hogy lássa, mitől jött létre az újabb elakadás. Az eljárást korrektnek láttam: az mondja ki az utolsó szót, aki a múlt évben megoperált. Felhívtam a dél-pesti kórházat, a professzor úrral nem sikerült beszélnem, az urológiai osztályról nem hívtak vissza.

E-mailt küldtem a kórházba, másnap délelőtt felhívott egy nővér. A professzor úr – mondta – már nem dolgozik a kórházban. Menjek be a Rose magánkórházba, a professzor úr ott fog megvizsgálni, de a vizitdíj már nem 40 000, hanem 59 000 forint. Megnéztem a kórház honlapját, ott csak Tenke professzor úr dicsőítéséről olvastam, arról, hogy kitől vette át sok évvel ezelőtt az osztályt, milyen új módszereket vezetett be – arról, hogy már nem dolgozik a kórházban egy hang sem volt.

Lehet, hogy a dr. Rose magánkórház csak egy csap, amelyen át Tenke professzor úr némi plusz jövedelmet csapol magának? És ebben benne kell lennie egyes nővéreknek is, akik eljátsszák, hogy a professzor úr már nem dolgozik a dél-pesti kórházban? Vagy csak téves tájékoztatást kaptam, és Tenke professzor még mindig ugyanott dolgozik, de a vizsgálatokat 59.000 forintért magánrendelőben végzi? Vagy csak nekem nem volt szerencsém, és másokat fogadnak vizsgálatra műtét előtt biztosítottként? Nem tudom, ezt kutatni nincs módom, csak a saját tapasztalom áll rendelkezésemre.

De tovább szövögettem magamban az ügyet. Orbán hatalomban maradása nemcsak a Mészáros Lőrinceknek érdeke, akik az állami megrendelések révén milliárdosok lesznek, hanem például egyes orvosoknak is, akik a társadalombiztosítási rendszer összeomlásából vagyonokra tesznek szert.

Az OTI 1928-ban jött létre. Úgy is ki lehet fejezni, hogy a Horthy-fasizmus rákényszerítette az országra a társadalombiztosítás terhét. Rákosi és Kádár bolsevista diktatúrája állampolgári jogon biztosítottá tette az ország egész lakosságát. Orbán helyreállította a demokráciát, helyreállította az orvosok szabadságát: a jövőben nem kell a társadalombiztosítással versengeniük, hisz a társadalombiztosítás haldoklik, az orvosok annyi kérnek a betegektől, amennyit akarnak, akinek meg nincs annyija, az annyit is ér, az forduljon fel, vagy vándoroljon ki. „Elmegy a kútágas, / Marad csak a kútja,/ Meg híres Werbőczi / Úri pereputtya.”

Ezt Ady Endre írta, felesleges bármit is hozzátenni. Egyébként Adyt három nap elzárásra ítélték, mert Egy kis séta című cikkében azt írta, hogy a nagyváradi Kanonok sor díszes házaiban élő főpapok ingyenélők és mihasznák. Szabadulása után elítélése történetét is megírta. Amikor én még középiskolába jártam, mindkét cikk benne volt a magyar könyvünkben, hisz mindkét írás a magyar publicisztika maradandó darabja.  Hogy ma benne vannak-e a tankönyvben, nem tudom.

Kőszeg Ferenc 

Címlapkép: Orvostechnikai robotot készítenek elő a Minimál invazív eljárások az urológiában című nemzetközi konferencián tartott bemutató műtéthez a Jahn Ferenc kórházban 2024. február 23-án. MTI/Kovács Tamás